A halottas ágy veszélyei

Tekintsünk most a küzdő Egyházra a földön! Jézus érdekei itt is nagyok és oly számosak, hogy azt sem tudjuk, hol kell kezdeni, mit kell először tenni. Azokat, akik nem szeretik Jézust, rá kell venni, hogy szeressék, azokat pedig, akik szeretik, hogy még jobban szeressék. Mindenikünk választhat magának területet és több tennivalót talál ott, mint amennyit ideje enged. Hány haldokló van e földön s hányan halnak meg minden pillanatban! Mily nagy veszélyben vannak Jézus érdekei ezek halálos ágyánál! A sátán keményen dolgozik, a kísértések sűrűbben jönnek, mint a hópelyhek a téli viharban és aki ezt a csatát megnyeri, Jézus vagy az ördög, örökre győzött, mert e küzdelem meg nem ismétlődhetik. 

Vannak katolikusok, akik évek óta nem járultak a szentségekhez; vannak szentek, akiknek félszázados érdemei és hősi szeretete forog veszélyben s akiknek csak egyre van szükségük, egyre, amit semmilyen szenvedésükkel ki nem érdemelhetnek: a végleges kitartásra. Vannak eretnekek, akik sohasem gyanították, hogy azok, és vannak nyilvános eretnekek, akik az Egyház ellen hazugságokat szórtak és gyalázták az Isten Anyját. Zsidók, akik Urunk megfeszítőitől származnak, mohamedánok, akik Jeruzsálem urai, hottentották, akik utálatos képeket imádnak, amerikai indiánok, akik magasabb dolgokra sohasem gondoltak, mint örökké vadászni, és azt hiszik, hogy érdemeik gyilkosságaiknak számával vannak arányban. Vannak emberek hegyek szirtjein, mély völgyekben, városokban és vad pusztaságokon, szárazon és tengeren, börtönben és palotákban: mindnyájan meghalhatnak, minden percben, a képzelhető legfélelmetesebb készületlenségben. És Jézus ezek mindegyikéért meghalt, éppen úgy, mintha senki másért, csak érettük halt volna meg, és kész volna bármely percben leszállani a mennyből, ha szükség volna reá, hogy bármelyikünkért újra meghaljon. Gondold át hosszú szenvedését, nézd lépteit, könnyeit, vérének csöppjeit, számláld meg a töviseket, sebeket, arcának meggyalázását, eleséseit, képzeld el megaláztatásainak és fájdalmainak mélységét, szent szívének kínjait és fájdalmát: mindezt azért a messze Andesek tövén haldokló szegény indiánért tette, aki, ha meghal anélkül, hogy üdvözülne, mindez haszontalan volt. 

Az emberek halálküzdelme csak egyik területe Jézus érdekeinek s Szent Kamill az Isten felhívására mégis külön rendet alapított a haldoklók szolgálatára. Mennyit mondhatnék még a halálos bűnben tengődő lelkekről, az eretnekekről, a hitetlenekről, a börtönök gonosztevőiről, a kísértések vagy lelkiismereti aggályok alatt szenvedő lelkekről? Ki tudná Jézus érdekeit a földön mind felsorolni? De ha már a haldoklókat és a halottas ágy veszélyeit mint ájtatossági gyakorlataink tárgyát említettük, helyénvaló megemlékezni arról, hogy VII. Pius az Úr Jézus halálküzdelmének tiszteletére mondott három Miatyánkhoz és Üdvözlégyhez a haldoklók javára búcsúkat kötött. Sok szent és jámbor személy végzett külön ájtatosságokat a haldokló lelkekért. 

A Szűz Mária látogatásáról nevezett apácák egyikének életében olvassuk, hogy mikor 1644. év nagycsütörtökének éjjelén az Oltáriszentség előtt virrasztott, látomásban Urunkat halálküzdelmében látta és ekkor erős ösztönzést és hathatós kegyelmet nyert a haldoklókért való imádságra. „Ó – kiáltott fel – e szegény teremtmények végső órái mily iszonyúak!” Valóban, ez a válságos perc, mely örökre határoz, az egyedül fontos dolog, mellyel e földön foglalkoznunk kell. Attól fogva, hogy e csodálatos kegyelmet nyerte, gyakran szinte hallotta a haldoklók sóhajait s ez oly nagy hatással volt reá, hogy ezután minden éjjel és nappal elmondotta az Egyház imáit a haldoklókért. 

Gyakran gondolkodott azokon a szavakon, melyeket az Úr kevéssel halála előtt önmagáról mondott: „A világ fejedelme eljött, de nem talált bennem semmit”, mintha egész életünknek arra kellene irányulnia, hogy e szavakat halálunk órájára bizonyos mértékben magunkra alkalmazhassuk. Ugyanerről az apácáról mondják, hogy mikor a genfi püspök a rend templomának felszentelésére Szent Jeromos napján Annecy-be jött és a főnöknő a hat kápolna egyikét Szent József tiszteletére kívánta szenteltetni, e jó testvér forrón könyörgött, hogy a Jézus és Mária karjai között haldokló Szent József tiszteletére szenteljék. „Ó, kedves jó anyám,” – kiáltott fel – „az Isten tudtomra adta, hogy a haldokló Szent Józsefhez való ájtatosság által a haldoklók javára sok kegyelmet kíván adni”. Minthogy Szent József nem ment azonnal a mennyekbe, mivel Jézus még nem nyitotta meg, hanem a poklok tornácába, az atyákhoz szállott le, a haldoklók és a purgatóriumi lelkek javára igen hathatós ájtatosság, ha felajánljuk az Istennek azt a megnyugvást, melyet Szent József akkor tanúsított, amikor meg kellett halnia és Jézust és Máriát el kellett hagynia, és azt a szent türelmet, mellyel a húsvét hajnalát várta, mikor a feltámadt Jézus a mennyországot számára szabaddá tette.

Részlet Faber Frigyes Vilmos Mindent Jézusért című, 1853-as könyvéből

Virradat előtt

A bevehetetlen erőd

A tiszta férfiúság

Mi a baj a hamvasztással?

Egyre több az olyan család, ahol minden fiú pap lesz

Az ember, akinek Szűz Mária diktálta le az életrajzát

Miért nem való a könnyűzene a templomba?

A politikai korrektség a jelenkor fő eretneksége

Legyőzhetetlen fegyver a Gonosz ellen

Lenyűgöző film a karthauzi szerzetesekről

Eddig nem látott felvételek Pio atyáról

Prohászka a házasságról

"Elmentem ma a nagymamámat meglátogatni a temetőbe, ahogyan minden évben megteszem. A mostani látogatásom csak annyiban különbözött az előzőektől, hogy most a 17 éves fiam is velem jött. Nagyon különleges érzés volt vele ott lennem, mert ahogyan a többezer sírkő között álltunk, elkezdtünk beszélgetni a nagymamámról, az élet értelméről, és hogy mi történik velünk a halál után. Utána  elmondtunk néhány imát, és észrevettem, hogy a fiam figyelmesen olvassa a sírkövek feliratait. Egy idő után ezt mondta: "Észrevettem, hogy minden sírkövön ez áll: "szeretett hitves", "szeretett férj", "szeretett feleség", "szeretett anya" vagy "szeretett apa". Nagyon érdekes volt rájönni, hogy egyik sírkő se mondja: "Jó barát", "10 millió forintot keresett", "Audit vezetett", vagy "Jó teste volt".  Köszönöm a fiamnak, hogy segített meglátni, pontosan miért is mentem ki a temetőbe..."

Mort Fertel - marriagemax.com

Vitézség

Ha az ember néhanapján az IKEA-ba téved – amellett, hogy felbosszantja magát a feliratokon, transzparenseken olvasható tegezésen – leginkább azon döbben le, hogy a hagyományos polgári jelleg mennyire eltűnt. Abba most ne menjünk bele, hogy megjelentek a műanyagból meg papírból készült bútorok (mert persze forradalom, vagyis felfordulás van az élet minden területén), de leginkább szembetűnő a polgári lét szellemi nívójának kiiktatása.

Rendben, hogy a zongora nem fér be a panellakás nappalijába, de a katalógusokban bemutatott lakásbelsők ábrázolásánál a könyvespolc egyszerűen nem szerepel. És kép, festmény, nyomat sem. Gyakran csak a nagy fene falfelület – lehetőleg narancssárgára, meg zöldre festve –, de ha tesznek is valamit a falra, akkor ilyen fröccsöntött, gyárilag készített műanyagot, ami vagy nonfiguratív káosz, vagy valami idegenföldi életkép, legyártva százezer példányban.

Hogy mit keres a londoni busz a magyar ember kanapéja fölött, vagy miért kéne egy párizsi hotel ajtajában álldogáló néger fotográfiája alatt csókolni az embernek a kedvesét, ezt most ne firtassuk. Engem az döbbent meg, hogy ezeket a sok tízezer forintba kerülő iparilag előállított jellegtelen műanyag lapokat van, aki vásárolja. Megáll a termék előtt, elmélázik a 90 x 135 cm-es kék téglalap szépségén, majd rábök: „No, ez jó lesz! Hazaviszem!”

Az egyik kis képkereskedésben sokat turkáltam a minap. Egyrészt lázadásból, mert ha a korszellem elvárja, hogy idegen, gyári készítésű, modern műanyag lapokat akasszunk a falra, akkor becsületes ember kizárólag 80-100 éves, leragadt, régi vágású rusztikus életképeket tesz ki. Már csak azért is, mert ma egy 100 éves olajfestmény szinte alig drágább, mint egy ilyen gépi lapfelület. Volt egy képecske, ami igencsak megtetszett. Nem is annyira az alkotás, hanem a festő neve. Vitéz Sashegyi Kálmán. Érzik ezt? Érzik benne a kakaót? „Vitéz Sashegyi”. Kérdem az árát, hát nem olcsó. Biztos erre jártak a tanítványaim, elveim követői, és megelőztek. Felverték az árat. Sajnos ára van, ha az embernek követői is vannak.

(Demokrata)

Bűnös szavak

Van egy 2000-ben kiadott, Nemzeti Tankönyvkiadó által gondozott és megjelentetett kötet, amiben a szokásos haladás, demokrácia, rasszizmus, elnyomás, kirekesztés stb. tehát a kor szája íze szerinti toleranciatörténeti maszlag taglalása közben felbukkan egy mondat: „A feketék felszabadítása”.

Egyszerű, ártatlan, mondhatni illedelmes mondat, amiben még a legszolgalelkűbb, megfelelési kényszeres világpolgár sem találhat semmi „olyasmit”, ám e mondatból mégis baj származott a napokban.

Egy ismerősöm tanárképzőre jár, és a saját szemével látta, hogy amikor az előadó tanár felírta a táblára ezt a kis mondatot (s vastagon aláhúzta), a fontoskodó diákok egyike felemelte a kezét, és megjegyezte: „Ezt már így nem lehet mondani!”

Mármint a szót. Azt nem lehet mondani. Azt a szót, hogy fekete. Valami mást kell mondani helyette.

Emlékszem, ezelőtt tíz évvel létezett egy szervezet, amit így hívtak: Országos Cigány Önkormányzat. (OCÖ). Napokban rákerestem egy készölő tárca kapcsán, s láttam, hogy hopp, már nem így hívják. „Országos Roma Önkormányzat”. Ez most a hivatalos titulus. Hogy a korábbiban mi volt pejoratív, el nem tudom képzelni, annyi lehetett, mint abban a szóban, hogy lekváros kenyér, vagy, hogy gyerekkád, de hát ki vagyok én, hogy beleszóljak a nagyok dolgába?

Szavak. Ezek a szavak valahogy mindig csak galibát okoznak. Rosszak, bűnösek. Mindenféle gondolatokat ébresztenek az emberben. S mivel rosszul viselkednek, hát igyekeznek kizárni őket a közéletből. Ám mivel a keletkezett űrt be kell tölteni, kreálnak helyette másik szavakat. Mert az mégsem lehetséges, hogy a beszélgetésben, ha a szóban forgó főnév jön sorra, akkor ott két másodpercnyi csend következik. „Ott láttam egy kalapos … a kávéházban”. Nem ez így nem megy, lássuk be, nem életszerű. Gyártsunk hát újat!

Van az a kifejezés például, ami emberemlékezet óta azt a jelenséget van hivatott tömören kifejezni, amikor valaki – a normalitástól eltérően – a saját neme iránt vonzódik. A jelenség nem új, mióta írott történelem létezik, tudunk ilyen esetekről, és nem is érdekelt soha senkit, amíg nem kezdték elfogadottá tenni, és nem kezdték úgy beállítani, mintha nem lenne vele baj. Pedig van – mármint társadalmi szinten. Hogy mi és miért, ebbe most ne menjünk bele, nem erről szól ez a kis írás, de minden épeszű ember tudja, hogy a kutyát nem érdekli a dolog, marad két ember ügye, amíg nem vonulnak, és nem tesznek úgy, mintha ez lenne a világ rendje. (Tudom, ezt egy haladó szelleműnek sosem fogom tudni megmagyarázni.)

Szóval volt rá egy kifejezés, amit még Kármán József, Gyulai Pál, vagy Jósika Miklós korában is e néven neveztek, ismerte Ady és Herczeg Ferenc, részegen vihogott rajta Cholnoky Viktor – nem gyűlöletből, csak hát vicces dolog, ha valaki mustárral eszi a lekváros gombócot. Nem jó az úgy, na. Nem az a természet rendje, kérem. Aztán a szabadság korában megértük, hogy nem szabad úgy mondani, ahogy azt korábban. Mert ha a nagy szabadság eljön, hát rögtön megtilt valamit. A királyság intézménye nem tiltott ilyesmit. De hát nem is állította magáról, hogy uralma alatt szabadság van és egyenlőség.

Szóval most másképp kell hívni, mert azt mondták, hogy a kérdéses szó pejoratív. Az emberek sértésként használják. Vihorásznak. Gúnyolódnak. Aztán megtudtuk, hogy ezentúl azt kell mondani, hogy meleg. Használjuk is – kivéve, amikor nem látják, mert a kocsmában az emberek úgyis azt alkalmazzák, amit jó Cholnoky korában, majd, ha a szabadság nevében beszerelnek mindenhová  kamerákat, esetleg változik a helyzet -, de van egy kínos körülmény. Az emberek már a melegen is röhögnek. Meg összekacsintanak cinkosan. Rejtett értelmű kifejezésekkel társítják. Elhúzzák a szájukat. Veregetik egymás hátát, s kuncognak, ha valaki használja a szót. És épp ezért kicsit meg vagyok ijedve. Mi lesz így jövőre? Lecserélik ezt is? Kreálnak egy újat? Majd pár év múlva – miután az emberek cinkosan kacsingatnak, ha szóba kerül, s egymás vállát veregetik – jön a következő? Aztán az újabb és még újabb?

Mert az emberek sose a kifejezésen röhögnek, hanem a mögötte lévő tartalmon. Azt nem tudják elfogadni. Azt nem tudják beépíteni. Cserélhetik magát a konkrét főnevet bármire.

Nem kéne már felhagyni a próbálkozásokkal? A természet (az Isteni teremtés rendje) úgyis erősebb.

(Magyar Hírlap)

Lejjebb

Az emberrel van úgy, hogy nadrágot kell vennie. Na, hát szellemi lény nem hetente rohangál plázába a leértékeléseket figyelni, meg a divat fogalma és mibenléte egy bizonyos olvasottsági szint felett eleve épp oly érthetetlen és távoli, mint feminista harcosnak a főzés tudománya, de meg kell alkudni. Ha elkopik, újat kell szerezni.

Elindul az ember nadrágot venni, és úgy van vele, mint mindennel, ami modern és haladó korunkban megszokott. Semmi sem az, aminek hívják. A szólásszabadság gondolatrendőrséget jelent, az emberi jogok védelme katonai bombázást (érdekes lenne egyszer is átgondolni azt a tényt, hogy például az USA mi jogon terjeszti az emberi jogokat és a humanizmust szerte a világban, s mi jogon vegzál más országokat gyanús atomlétesítmények ürügyén, amikor ő az egyetlen állam, amely az atomot már fel is használta), a ruhanemű meg általában nem arra van kitalálva, hogy hordják. És ha az ember azt akarja, hogy egy fogalom, egy termék neve mögött az a tartalom álljon, ami eredetileg a szó jelentése, háromszoros árat kell érte fizetni. (Lásd: kenyér, tej, húsáru stb.)

De én a nadrágról akartam beszélni, amely korunkban elképesztő haladáson (korcsosuláson) ment keresztül.

„A múltat végképp eltörölni!” Ez volt a haladó baloldal jelszava, de szerencsére nem sikerült még mindent és mindenhol eltüntetni, ami a normalitásból megmaradt, így ott vannak például a fényképek. Igen, a régi, poros, dobozban lévő fényképek dédapáinkról, nagyszüleinkről vagy akár neves történelmi személyiségekről is. Nekem is kezemben egy megsárgult fénykép. Ott áll, igen, ott áll rajta az a bajuszos úr a Fő téren, sréhen a templomtoronnyal (valamely ősöm lehet), s miközben láthatóan egy kis ficsúrt utasít rendre – minden bizonnyal a szociáldemokrata párt propagandáját próbálja terjeszteni a szemtelen –, kezét az egyik zsebébe dugja. És látszik, hogy a nadrágnak hol a derékvonala. Igen, ott, körülbelül a hónalj alatt egy arasszal.

Ez nem divat kérdése, kérem! Nem a színek vagy a bő és a szűk örök ellentéte. Ez egy hozzáállásbeli dolog. Az univerzumhoz, a rendhez való viszony tükröződik ebben.

Hónalj alatt egy arasszal! Ott volt a nadrágszíj helye. De jött a 60-as évek. S a 60-as évek többet romboltak a normalitáson, mint előtte sok-sok évszázad. A nagynak hazudott francia tömegmészárlás volt körülbelül akkora demoralizáló hatással a világra, mint a beatmozgalom. Akkor, a 60-as években tolódott le a nadrág szintje a derékvonalra. A katonás, férfias jelleg ezzel erőteljesen csökkent, de hát a virágágyáson fetrengő drogos hazaárulóknak (hippik) ez tökéletesen megfelelt. És megjelent egy új dolog is, a farmer. Az, amit eredetileg tehénpásztorok viseltek, s most hirtelen uraknak árulták jó pénzért. Az úri divat pedig elkezdte másolni az alatta álló kasztokat. Nem a kispolgár, az alsóbb szint utánozta a nagyságos grófnő szavajárását és kalapdivatját – ahogy évszázadokon át szokás volt –, nem, a mérnök úr kölyke kezdte másolni a tehenészlegényt. A felső kezdte utánozni az alsót. És ez a folyamat mára a végkifejletéhez közeledik.

Íme, beköszöntött az új évezred, és a nadrágot még lejjebb tolták. Le, a csípő alá. S nem csak a nőknél, már uraknál is. Fél napot járkáltam, amíg találtam olyan nadrágot, amelyből a fél hátsóm nem kandikál ki, ha véletlenül leejtem Kuthy Lajos Hazai rejtelmek című kötetét. És akkor még nem is beszéltem az állagról. A szemrevételezett termékek kilencven százaléka nemcsak hogy szakadt, hanem a zseb tájékán gépi eljárással direkte begyűretett, és le van öntve valami festékkel. Hogy közönségesnek, igénytelennek, hibásnak, hogy haladó szelleműnek tűnjön.

Néztem az eladásra kínált nadrágot, és az járt a fejemben, hogy ilyet – nem Horthy kormányzó urunk alatt, hanem 1987-ben – az építkezésen hordtak a melósok, amikor az állványokon másztak. Mert tisztességes munkásember a műszak után a trolibuszon nem hordott ilyet, s most tizenkétezer forintért nyomták az arcomba.

Mindig van lejjebb! – szokták mondani. Hónalj, derék, s most a csípő.

Lejjebb. No de könyörgöm, tényleg, hova?

(Magyar Hírlap)

Az igazi baloldali

Van egy gondolkodásbeli ficam, félresiklás, ami még ma is rendre visszatér a jobboldali átlagember szóhasználatában. Értem én, hogy fél évszázad alatt beléverték az emberbe, s a következő húszban is deformált gondolkodásúak szónokoltak a képernyőről, a megszokott kliséktől pedig nehéz szabadulni, de talán eljött az ideje, hogy az 1972-ben kiadott lexikonokat meg a ’83-as gimnáziumi történelemkönyvet kidobáljuk végre.

„Az igazi baloldali.” Ezzel példálóznak rendszerint, amikor döbbenten csodálkoznak rá a valóságra, tehát hogy a macska nyávog, télen hideg van, a vaj elolvad a napon és a baloldali ember hazaáruló. S akkor felsóhajtanak, majd miután röviden ostorozták a szóban forgó cselekvéssort, megjegyzik: de bezzeg az „igazi baloldali” az nem ilyen.

Nem, tisztelt hölgyeim és uraim, jó szándékú, ’69-es Gondolat-kiadványokon túlnőni nem tudó, derék nemzeti lelkek, ha eső idején nem állunk eresz alá, bizony megázunk. És hideg ellen sapka és kabát kell, nem elég csak sóhajtozni arról, hogy ej, most megfáztunk, de bezzeg, ha ez a tél „igazi tél” lenne, akkor mezítláb mehetnénk a havas utcákon.

Az 1972-es lexikonokon túlnőni képtelenek valami olyan öncsalásba ringatják magukat, hogy a baloldaliság az alapból helyes dolog, csak „elromlott valahol”.

Meg hogy a baloldaliság az humánus, embereken segítős, szociálisan érzékeny, derék dolog, helye van a nap alatt, csak a kommunisták elrontották. S közben az sem zavarja őket, hogy a baloldal nem gondolkodik úgy, hogy az ellenoldalnak helye van a nap alatt. Nem, azt fel akarja számolni, meg akarja szüntetni, ám a derék jobboldali az rendes, és várja egy életen át az „igazi baloldalit”. Aki persze nem jön. Nem is jöhet, mert az, amit a derék, egyszerű jobboldali hisz, egyszerűen nem létezik. Próbálom megvilágítani, hogy miért nem. Az univerzum jobboldali. Az ember is. Tehát van a normális, és ami ettől eltér, az a baloldali. Jobboldali, aki úr létére a hölgyeket szereti, és baloldali, aki ettől eltér. „Más.” Jobboldali, aki termel és félretesz, baloldali, aki ujjaival malmozik, és segélyt vár. Jobboldali, aki gyönyörű képet fest, mert az univerzum csodás, baloldali, aki pacákat halmoz és „másképp” látja a világot.

A jobboldali elfogadja a helyét a teremtés rendjében (tudja, hol a helye), a baloldali ellenben kapálódzik ellene. Sem a teremtést nem ismeri el, sem önnön helyét.

A baloldali nem az, aki sajnálja az éhezőt, és kenyeret ad neki, majd szól a gyárosnak, hogy emelje a szegény éhező fizetését. Nem. A baloldali úgy tesz, mintha az előbbit csinálná, de az éhezőt felhasználva igyekszik tönkretenni a fölötte állót, s elfoglalni a helyét. Az emberi nyomorúság a baloldalinál mindig ugródeszka, hivatkozási alap, hatásvadász szlogen. Mert a baloldali legfőbb jellemvonása az irigység, s mivel tehetségtelen – aki hozzáértő és becsületes, az nem baloldali – gyűlöli azt, aki valamit elért.

A baloldaliság lelki betegség. Magától baloldali ember nincs, hacsak nem uszítják és manipulálják. Alapból az ember úgy indul az életnek, hogy szeret enni, az ellenkező neműeket nézi, a szüleit szereti, nem a vadidegen szüleit, el akar érni valamit az életben, és a példaképei hősök. (Ezért imádta régen minden fiú Mayt, Vernét meg Jókait.) Ennek ellenkezője csak propagandával és agymosással (média) alakítható ki. Ebben az álvalóságban, ahol az idegent ugyanúgy kell szeretnem, mint a saját véreimet, és ahol a deviancia érték, ebben nem lehet tartósan létezni és boldogulni. Ilyen világ nem is alakul ki magától, csakis háttérerők támogatásával és segítségével tartható fenn. (Nem véletlen, hogy a baloldal bázisa eleinte egy szűk élősködő és deviáns réteg volt, de hát ezeket normális helyeken kiközösítik). És mihelyt beüt az összeomlás, a krach, pillanatok alatt visszaáll az, hogy a férfi az férfi, a haza az haza, van vezető réteg, és termelni kell. Mert ha nem áll vissza, elpusztul a közösség. (Mint ahogy pusztulás vár a fejlett, haladó szellemű és elképesztően demokratikus nyugati társadalmakra.)

Baloldali az alkoholista, aki nem köszön vissza a nyugdíjas pedagógusnak. A suttyó, aki firkál a liftben, s ha rászólnak, köp. A segélyért sorban álló, aki életében nem dolgozott, de követeli a lapos tévét. Az „akasszuk fel az uraságot” mondatot kiabáló Lenin-fiú. A „Vegyük el, mert neki több van”, a „Dögöljön meg, mert műveltebb”. A „Verjük meg, mert magasabb, szebb, iskolázottabb és tehetségesebb”. Ez a baloldal.

Szamuely Tibor, Korvin Ottó, Marosán György, Aczél Endre, Kádár János, Lukács György, Heller Ágnes, Tóta W. Árpád, Szabó Ervin, Biszku Béla.

Meg a médiasenki, aki felpofozná az aranyéremtől boldogan kiáltozó riporternőt, és ezt élő adásban be is mondja.

Nincs más. Ez az „igazi baloldal”.

Glória

Ha az ember combjának belső felén kinő egy szemölcs, az még – lássuk be – messze van a halhatatlanságtól. A dicsőségtől. A babérkoszorúkat nem ezért osztogatják. Meg a lovas szobrokat se. Ezzel jobb, ha mindjárt az elején szembenézünk. Ceasar, Napóleon, de még Rákosi Mátyás sem biztos, hogy efféléről álmodozott, amikor este vánkosára hajtotta megfáradt homlokát. Nem, ez még nem az olajág, a megdicsőülés, bármekkora is lett légyen az a fránya kinövés. Nos, én sem ehhez hasonló dicsfényről álmodoztam, amikor egy reggel arra ébredtem némi álmos tűnődés kíséretében, hogy bizony ott van. Ott éktelenkedik. A combomon.

A tizennegyedik kerületi SZTK árnyas, fás, barátságos zöldövezetben fekszik, ezzel nincs is semmi baj, örül az ember, ha odautazván kitekinget a busznak ablakán, de az már árnyaltabbá teszi a képet, hogy a bőrgyógyászatot összevonták a nemi betegségeket kivizsgáló részleggel. Bőr- és nemibeteg-gondozó, ez a pontos és szakszerű titulus, és a kliensről, aki ott csücsül felhős mélabúval, első ránézésre nem állapítható meg, hogy kelés nőtt a hónalján, vagy pedig trippere van.

Hunyadi Mátyásnak lovas szobra van Kolozsvárott, és ezt minden bizonnyal nemcsak haditetteivel, bölcs uralkodásával, hanem trükkös, ravasz fellépésével, okosságával is kiérdemelte, lévén álruhában járt-kelt a nép között, és igyekezett glóriáját egyszerű paraszti gúnyával elpalástolni.

Üldögélek én is a sarokban, szerényen, halkan és csendesen, mint aki épp csak véletlenül erre járt, itt voltaképp semmi dolga sincs, csak ezek a fehérre mázolt padok oly hívogatóan világítottak a folyosó félhomályában, hogy kényszert érzett egy kis boldog üldögélésre, kéjes helyet foglalásra, míg sürgős teendői távol nem szólítják innen, ki tudja hová.

– Üdvözlöm Pozsonyi úr! – így egy hang közvetlen mellettem. Odafordítom fejem, idős polgártárs arca tekint rám. – Imádom az írásait. Maga egy zseni!

Nos, dicsfénynek dicsfény, ez kétségtelen, de azért – gyanítom – a lovas szobrokat nem az ilyesmiért adományozzák.