Most már tényleg ki kellett menni Zebegénybe az apám sírjához. Halottak napján se voltam kint – ágynak dőltem, betegség miatt –, sőt, ha jól emlékszem, egész múlt év folyamán nem jártam én arra.
Amikor az ember kiballag a temetőbe, üldögél egy kicsit. Keres egy padot, megpihen, nézelődik, elmélkedik kissé, hát ezt tettem én is, és közben rájöttem, miért is jó ott, miért is érzem magam biztonságban, ott, abban a temetőben.
„Olyan minden kornak asszonya, mint a Mária-ábrázolása”. Tormay Cecilé mondotta, pontosabban írta ezt valahol, s ahogy a fejfákat néztem, rám nehezedett a valóság felismerésének súlya. Krisztus alakja, az angyalok arca, Mária tekintete – a modern kori, új építésű templomok ábráin minden Szűz Mária-szobor és -kép büszke tartású, felfelé néző, míg a régieken szerény, és lefelé hajló – a normalitást idézte. Meg is tudom mondani konkrétan, a Horthy-korszak miliője árad nemcsak a temető vén fejfái közt, az egész faluból. A házak, a kapuk, kanyargó utcák, a kis híd, s alatta a patak – melynek vizében apám horgászott jó hetven éve, egy másik világban –, mind azt a korszakot mutatják.
Álltam ott a kis hídon, néztem lefelé a vízbe, s úgy rémlett, csendőrjárőr lépteit hallom a macskaköveken, s a katolikus honleányok hímzőegylete tart épp összejövetelt valamelyik módosabb gazda portáján, hátul, a tisztaszobában. Vártam azt a járőrt igencsak, elsősorban azért, mert esetleg nagyapám vezethette volna, Pozsonyi István csendőr tiszthelyettes, ki az 1921. augusztus 28-i soproni kiürítést követően mint nem reguláris katona jelent meg a városban, védeni fegyverrel, bármi áron az ezeréves hazát.
A telekre is felmentem – van egy kis nyaralóm a domboldalban, rálátással a Dunára –, üldögéltem ott is egy kicsit, matattam a régi tárgyak közt, kitéptem pár gazt, hallgattam a lüktető életet, s alig volt hihető, hogy létezik Cohn-Bendit, Magyar ATV vagy internet-szolgáltatás. Azt hiszem, gyakrabban kéne lejárnom.
(Demokrata)
Amikor az ember kiballag a temetőbe, üldögél egy kicsit. Keres egy padot, megpihen, nézelődik, elmélkedik kissé, hát ezt tettem én is, és közben rájöttem, miért is jó ott, miért is érzem magam biztonságban, ott, abban a temetőben.
„Olyan minden kornak asszonya, mint a Mária-ábrázolása”. Tormay Cecilé mondotta, pontosabban írta ezt valahol, s ahogy a fejfákat néztem, rám nehezedett a valóság felismerésének súlya. Krisztus alakja, az angyalok arca, Mária tekintete – a modern kori, új építésű templomok ábráin minden Szűz Mária-szobor és -kép büszke tartású, felfelé néző, míg a régieken szerény, és lefelé hajló – a normalitást idézte. Meg is tudom mondani konkrétan, a Horthy-korszak miliője árad nemcsak a temető vén fejfái közt, az egész faluból. A házak, a kapuk, kanyargó utcák, a kis híd, s alatta a patak – melynek vizében apám horgászott jó hetven éve, egy másik világban –, mind azt a korszakot mutatják.
Álltam ott a kis hídon, néztem lefelé a vízbe, s úgy rémlett, csendőrjárőr lépteit hallom a macskaköveken, s a katolikus honleányok hímzőegylete tart épp összejövetelt valamelyik módosabb gazda portáján, hátul, a tisztaszobában. Vártam azt a járőrt igencsak, elsősorban azért, mert esetleg nagyapám vezethette volna, Pozsonyi István csendőr tiszthelyettes, ki az 1921. augusztus 28-i soproni kiürítést követően mint nem reguláris katona jelent meg a városban, védeni fegyverrel, bármi áron az ezeréves hazát.
A telekre is felmentem – van egy kis nyaralóm a domboldalban, rálátással a Dunára –, üldögéltem ott is egy kicsit, matattam a régi tárgyak közt, kitéptem pár gazt, hallgattam a lüktető életet, s alig volt hihető, hogy létezik Cohn-Bendit, Magyar ATV vagy internet-szolgáltatás. Azt hiszem, gyakrabban kéne lejárnom.
(Demokrata)
