2010. december 6., hétfő

Néhány gondolat a szittya bizniszről



Az önmagát regős-kobzos ősszittya lófőtáltosnak kikiáltó kis fura kecskeszakállas fiatalember ájtatosan lehunyta a szemét, majd harsányan dalra fakadt. Felsőtestén az előírás szerinti fehér gyolcsing feszült, rajta egy avar-turáni pitykével díszített csángó mellény, oldalán szkíta motívumokkal felruházott veretes tarsolylemez, méretes kitűzőjén a „Vesszen Trianon!" felirat, nyakában pedig egy Atilla király arcképét ábrázoló, rovásírással ékesített bőrmedál virított. Az összeállítást egy kissé viseltes, kuruc korabelinek szánt poros csizma, egy hetykén az övbe tűzött fából faragott fokos, egy első világháborús lovassági szablya valamint egy köpenyszerűen hátravetett, hatalmas nemzetiszínű zászló tette teljessé.

Mindenki gyönyörködve nézte.

A siralmas ének büszkén szállott a magos ég felé. Az emberek meg csak ültek a szűk padsorokban s csillogó szemmel bámulták a dalnokot. A dalnokot, aki hatalmas és fájó igazságok garmadáját foglalta valami különös és bizarr tákolmányba, melyben sem a szótagszám nem jött ki tisztességesen, sem a ritmus nem passzolt, a bravúros kínrímek hallatán pedig bármelyik középiskolai érettségibiztos sikoltva szaladt volna egyszerre a négy világtáj felé.

A siker ennek ellenére óriási volt.

A nóta ugyanis a múltról és a magyar dicsőségről szólt. Erre pedig – érthető okokból – roppant nagy manapság a kereslet. A témakörök felölelték az egész pletykaszinten birtokolt történelmi tudást, a szentimentális operett-sírvavigadás és pátosz-ökölrázás minden ízléstelenségét, s a nemzeti közhelygyűjtemény összes klasszikusát Kossuth Lajos kalapjától az Erdélyi indulón át egészen a székely himnuszig.

Vizsgáljuk meg kissé ezt az embert, pontosabban ezt a különös embertípust.

Elemér – a regős-kobzos ősszittya táltos – már kora ifjúságában roppant tehetségtelen ember volt, s ez az állapot később sem változott egy fikarcnyit sem. Azonban a kellő képesség hiányában – mint mikor a vakoknál döbbenetes szintre fejlődik ki a tapintás – bámulatos szintre fejlesztette magában az idomulás képességét. Észrevette ugyanis, hogy ha ugyanazt és ugyanúgy szajkózza, mint a többség, ha „csatlakozik az előtte szólóhoz", idomul a nagy szürke átlaghoz, ha megfelel az elvárásoknak, s mindezt minél szájbarágósabb szinten teszi, a kutya sem firtatja a tehetség hiányát. Ráadásul – ismerte fel egy derűs délelőttön – ebből számára nem csekély anyagi előny származik. Magyarul ebből a marhaságból meg is lehet élni.

Helyezzük most kissé nagyító alá a megélhetési szittyák egyéb alfajait is.

A másik jól ismert típus a költő. Ő könyvet ad ki. Évente, kétévente egyet. Ezekben a kiadványokban lángoló, hazafias „költeményeit" gyűjti csokorba, melyek Emese álmáról, Csaba királyfiról, Hunorról, Magorról, esetleg Igazságos Mátyás királyról szólnak. A „költemények" hangneme rendszerint igen emelkedett, s nemritkán ezzel a sajátos kitétellel kezdődnek: „Elbeszélő költemény, első ének".

Vannak, akik a tehetségtelenséget inkább csoportosan szeretik elkövetni. Az ilyenek aztán együttest alakítanak, és a végeredményt elnevezik „nemzeti rocknak". Meg vannak róla győződve, hogy egyetlen árva témakör – pl. Trianon – bőven elegendő arra, hogy az ember egy tucat album anyagát megtöltse, s aki jó hazafias művész, annak már haláláig bármi mással foglalkoznia szinte felesleges. Hittel vallják, hogy aki épkézláb dalszöveget tud összeeszkábálni, az áruló, s a bonyolultabb, áttételesebb dallam, szövegvilág és ábrázolásmód a szabadkőművesség legbiztosabb jele. Valami érthetetlen okból kifolyólag arról is meg vannak győződve, hogy a magyar nemzet egyedül és kizárólag a skinheadmozgalomból áll, s ha valaki netán emlékeztetné őket arra a sajnálatos tényre, miszerint sem Atilla király, sem Hunyadi János, sem vitéz Nagybányai Horthy Miklós, sem pediglen gróf czegei Wass Albert nem volt tagja az úgynevezett nemzetirock-együttesek közönségének, az illető minden bizonnyal komoly dilemma elé kerülne, ugyanis választania kellene a zsidó és a kommunista címkék felvállalása közt.

Érdemes még megemlítenünk az ún. őstörténészt is. Az őstörténészek jelentős része voltaképp költő. Művészember. Lenézi azt, aki latinul beszél, a levéltárakat bújja, korabeli forrásokat kutat. Nem, ő a magyar múlt feltáratlan titkait „megálmodja".

Sajátságos egy figura még a szittyatermék-előállító. Sumér motívumos kulcstartó ezerötszáz, Nagy-Magyarország-poszter háromezer, árpádsávos egérpad ezernyolcszáz, Szent István királyos golyóstoll kilencszázötven.

Én tudom jól, hogy vannak, akik ezt az egész szomorú szánalomgyűjteményt halálosan komolyan veszik. Akik ebben a gyönyörű álomvilágban, ebben a meseszép álvalóságban élik le egész életüket. Mert nem tehetnek mást.

Itt nem történt meg Trianon, nem volt Mohács, nem volt az az átkozott negyven év, itt nincsenek bankok, kereskedelmi tévék és hatvanötmillió magyar él egy olyan országban, mely a Lajta bánságtól a Fekete-tengerig és Halicstól Raguzáig terjed – a lakosság pedig kizárólag lóháton közlekedik, íjakkal lődöz, ötpercenként vérszerződést köt s nyakra-főre kumiszt vedel.

Ébresztő! Ideje visszatérni a jelenbe. Hogy végre tegyünk is valamit.

A tarsolyban képtelenség tárolni a bérletet. Lóháton nehéz leparkolni az áruház előtt. A benzinkútnál nem valószínű, hogy tartanak abrakot. A kelevéz folyton beleakad a nappali kárpitjába. A sodronying alatt összeroskad az előszobafogas. A bőrvértet alig lehet betuszkolni a mosógépbe. A pajzs meg a számszeríj pedig csak akkor fér el a biciklitárolóban, ha kivesszük onnan a Kovácsék babakocsiját, s emiatt állandó lesz az összetűzés a házmesterrel.

Nincs az a hazug, elfogult, piszkos és mocskolódó vadliberális vezércikk, mely többet ártana a magyarságnak, mint a valósággal, a realitásokkal való szembenézés hiánya, valamint vonalasság, az ostobaság és a középszerűség piedesztálra emelése. Nem beszélve arról a káoszról, amely az emberek fejében van. Részben ennek hatására is. A szittya vásárló tudatában egymás mellett mosolyog Ferencz József és Kossuth apánk, lelkében egyszerre, „Hej, Rákóczi-Vidróczky" és hithű legitimista, s egyszerre élteti a monarchia szent intézményét és lelkesedik (nemzeti-) szocialista munkásvezérekért.

Sokan hivatkoznak mostanában Szabó Dezsőre. Előráncigálják minden kínos önigazolásnál. Tehetségtelenségüket, semmilyenségüket, közepességüket pimaszul hozzáragasztják az ő halhatatlan zsenijéhez, s azt hiszik ezáltal egy másodpercnyi jogtalan örökkévalóságra tesznek szert. Tehetik mindezt kockázat nélkül, a mester ugyanis nincs már az élők sorában, s így képtelen arra, hogy jó alaposan fenékbe rugdossa őket.

Mivel nagyon nem szeretném, ha mondataimban bárki is rosszindulat bántó akarat, vagy holmi „árulás" után kezdene harsányan kutakodni, ezért ezt a kis cikkecskét egy vérbeli Szabó Dezső idézettel zárom.

„Az igazi magyar író a faj testén felpattant seb, mely megmondja a faj egész életét. Minél jobban szereti faját, annál jobban üti, minél inkább óhajtja a megváltó jövendőt, annál döbbenetesebben tárja fel a jelen sebeit. [...] Van őrültebbül öngyilkos faj annál, mely a legmagasabb megvalósulásaiban orgyilkolja meg magát? Van-e nagyobb tragédia a magyar géniusz tragédiájánál? Bezárva a magyar koporsóba, hiába döngeti ökleivel, zokogásával a koporsó falait: azok dobják rá mohó sietséggel a súlyos földet, akiknek életigazolására született. Azzal az irtózatos tudattal kell elpusztulnia, hogy nap volt és elállták sugaraitól a földet, hogy faja egyetemes emberi képlete volt és eldugták a világ színe elől.

Vagy vigasztalás-e az a bizonyság: hogy kiásott hullájából a Himnusz mellett kis pimasz dögbogarak fognak maguknak egzisztenciát lakomázni."


(Bombahír)