Kétségbe vagyok esve. Ezt be kell, most valljam. Én kérem, mindig igyekszem politikailag korrekt lenni, de higgyék el, nem könnyű feladat.
Jó reggelt – mondtam minap a lépcsőházban. Lehetett úgy kb. nyolc óra. Én nekem az a reggel ugyebár, mint ráérős, szellemi szabadfoglalkozásúnak. Az alsó szomszédom meg ott áll a liftnél, és néz rám sötét arccal.
Míg leértünk a földszintre, azon törtem a fejem, mi lehet a baja. Jó reggelt – mondtam neki. De közben lehet, hogy ez őneki már nem is reggel. Mit tudom én, mi a mestersége, mivel keresi meg a betevőt. Lehet, hogy már ötkor fenn van, mert muszáj neki. És a nyolc óra számára már maga a délelőtt, és teljes háromórás robot áll mögötte, amit most némi lépcsőházban történő cigarettázással vezet le. Jaj! Hogy lehettem olyan tapintatlan, hogy nem gondoltam erre. Hogy gázolhattam bele az érzékenységébe. A politikai korrektség szerint nemre, fajra, társadalmi osztályra és szexuális identitásra is oda kell figyelnünk. Higgyék el, súlyos önvád gyötört.
Görnyedt háttal bekullogtam a boltba, odamentem a húsos pulthoz.
– Kérek egy rúd kolbászt – mondom. – Gyulait – tettem még hozzá –, mert az a kedvencem. Az a legjobb! – Még át sem vettem a pultos kezéből az ízletes élelmiszert, máris belém hasított: és mi van, ha ő a páros kolbászt szereti? Vagy egyáltalán nem is szereti a kolbászt. Esetleg magát a disznóhúst veti meg. Ki tudja mi okból? Lehet ennek gyermekkori pszichikai sérülés az oka – mostohaapja egyszer egy kolbászt fogdosva tett neki perverz szexuális ajánlatot – vagy netán elképzelhető, hogy vallási okokból nem ehet disznóhúst, s én most pimasz megjegyzésemmel voltaképp a másságát sértettem meg. Szinte görnyedeztem az önvád alatt.
Még tétova kézzel beléhelyeztem a kosárba egy adag narancslevet, de amint elengedtem a dobozt a gravitáció szerint, s amint meghallottam a koppanást, mely arról értesített, hogy a vitamindús ital megérkezett a kolbász mellé, azonnal szíven ütött a felismerés. A narancs déligyümölcs. Afrikából hozzák. Mi van akkor, ha a pénztárosnő lányának színes bőrű az udvarlója? Mit fog gondolni? Majd még azt hiszi, a származására célozgatok. Hogy megkülönböztetem. Már tettem volna vissza, de arra gondoltam, ha most visszateszem, az úgy is értelmezhető, hogy nem vagyok hajlandó meginni az Afrikából származó italt, megvetem, lenézem, gyűlölöm és kirekesztem a földrészt és minden lakóját, és látens fehér felsőbbrendűségi komplexusomat vezettem le e gyűlölködő gesztussal.
Ideges mozdulattal behelyeztem a kosárba egy adag szárított maceszt, egy zacskó datolyát, egy csomag kávét (remélem, az arabok elfogadják ezt engesztelésnek, az al-Kaidával nem jó szórakozni). Sajnos kínai ételt nem árultak a boltban, úgyhogy még át kellett masíroznom – ezt a mozdulatsort mellesleg pillanatokon belül abbahagytam, s kedélyes cammogásba váltottam, mivel rájöttem, hogy ez az üde masírozás sérti a koncentrációs táborok túlélőinek, illetve azok rokonainak érzékenységét – a megállóval szembe, a kínai étterembe.
Közben arra is rájöttem, már puszta megjelenésem is támadás a politikailag korrektség ellen, ugyanis a farmernadrág rajtam sérti az indián őslakosokat, mivel a hódítókra emlékezteti őket. Bőrcipőm megalázza az állatvédőket, mert nem tisztelem az állatok jogait, és ezzel még pimaszul hetvenkedem is. Járásom a mozgássérülteket irritálja, lévén tolókocsiból szemlélve az én üde galoppom maga a fogyatékkal élők méltósága elleni vétek. Eközben bűnömet tovább tetéztem, mert egy pillanatra utána fordultam egy csinos, ifjú hölgynek, miáltal egyrészt megsértettem a melegeket, másrészt a feministákat és a teljes nőmozgalmat, mivel e mozdulatom félreérthetetlen jelét adta szexista, reakciós voltomnak.
Megérkezvén a kínaiba biztos, ami biztos, lenyomtam még egy adag vegetáriánus levest is; sajnos nem olcsó mulatság ez a politikailag korrektség, lássuk be, s ha a kormány nem talál ki valamit sürgősen az életszínvonal emelése érdekében, hát bizony isten – jaj, jaj, az ateisták most majd mit szólnak! – a gatyám is rámegy.
(Bombahír)
