Beefheart (eredeti nevén Don Van Vliet, ezt ide szokták írni) az életembe úgy lépett jó tizenöt éve, hogy unottan matattam az egyik plázában a CD-ket árusító részlegen. Azóta az említett plázában már nem árulnak CD-ket, mert már senki nem is vásárol, kivéve a szabadelvűek által lenézett rockerek, akik még hisznek a tradíciókban s más effélékben.
A heavy metálon túl voltam, punkon is, nemigen tudott újat nyújtani egyik se, mind elmondta a magáét a kellő időben és helyen. Az embert már felnőtt fejjel egyéniségek érdeklik, nem stílusok. Véletlenül akadt kezembe egy szürreális grafikákkal reklámozott CD-borító, s a rajz olyan bizottságos volt, hát belefüleltem.
Az első dalt kb. négyszer hallgattam meg, s nem is a formabontó jelleg ragadott meg, hanem a kortalanság. Punk, poszt-punk, blues, New Wave mind ott volt, de meg nem tudtam volna mondani a pontos dátumot. '69, '79, '89? Bármelyik lehetett. Jó volt, nagyon jó, energia áradt belőle és bizarrság. S egyszerre, ami nagy szó! Vittem is haza, s csak a metrón silabizáltam ki: Captain Beefheart and the Magic band – Doc At the Radar Station, 1980
Igen, Beefheart utolsó jelentős, visszatérő albuma akadt a kezembe. Jó választás, jobb nem is lehetett volna. (Ajánlom is mindenkinek, ezzel kezdjék, vagy a legelsővel.)
Na, de folytatván a zseni halálának kapcsán történő magamról beszélést, hetek alatt rajongója lettem ennek a sehová sem besorolható érdekes őrültnek, aki igazából mindenkinek őse, és mégsem tartozik sehová. Azt hiszem, ez lehet a fentebb említett kortalanságának is magyarázata.
Mindenkinek hivatkoznia illene rá, de alig említik. Olyanokat sorolnak fel ma hatásokként, akik keményen nyúltak tőle. Beefheart egyszerre hagyományőrző és formabontó – s erre csak a legnagyobbak képesek. Elvileg a bluesból táplálkozik, de ezt a kötött és szó szerint földhözragadt stílust olyan szürreáliákkal tálalja fel, hogy a teljes New Wave előfutárának vallhatja. Jó tíz évvel előzte meg korát, s talán épp ezért igazából sosem futott be. A Safe As Milk 1967-ben megmutatta a teljes Bizottság együttest, az ének és prozódia egyszerre Laca és Johnny Rotten. Amikor jött, erre még nem volt kellő igény. Már minden lényeges lapját letette az asztalra (Lyck My Decals Off Baby, 1970; Spotlight Kid, 1972; Clear Spot, 1973), s kezdte feladni, mire a 70-es évek második felében meglett a befogadókészség az ilyesmire. Előtte már két album erejéig próbált alkalmazkodni a piachoz. De kommersznek bizarr volt így is, korábbi hívei viszont csóválták a fejüket. Ám jött '77 nyara, majd a New Wave, s lett erre igény. De addigra Beefheart már „öreg" volt s a friss arcokra éhes korszak nem igazán honorálta most sem. A fiatalság kegyetlen.
Még megcsinálta a Radar Station albumot, majd az Ice Cream for Crown (1982) után kijelentette: amit tudtam, már elmondtam, több album nem lesz. (Nem szó szerint idézem, de a lényeg ez volt.) S be is tartotta.
Ma meg már a rock se érdekel senkit, nemhogy ez a '41-ben született, visszavonult énekes-zenész, aki festeni ugyan nem tudott – bár erőltette nagyon –, ám zenéjével, énekstílusával, egész kisugárzásával már ott, '67-ben megfogalmazott és bemutatott mindent, amire a későbbi korok generációja oly büszkén verte a mellét.
Nem hálás életút korán jönni, s letenni az asztalra olyan dolgokat, amire mások csak évtizedekkel később csodálkoznak rá. Nem hálás és nem is hálálja meg senki. A jelenben semmiképp. Az utókor meg tudjuk milyen. Nem tudom, ő várt-e valamit.
A Clear Spot lemez az egyik legjobb a mesterművek közül, ajánlom mindenkinek, lehet azzal is kezdeni, a címadó tétel pedig egyenesen lenyűgöző. Összetéveszthetetlen, friss, izgalmas. Három évtized múltán is. Az utolsó előtti darab pedig, ami most szól (Big Eyed Beans from Venus) valami lúdbőröztető.
A temetésén nem tudom mi fog szólni, de én ezt javasolnám. Benne van minden.
(Bombahír)
