Már mindnyájan együtt voltunk a Mókusban, de Keskeny Károly még nem volt sehol. Ezt különösnek találtuk, mert rendszerint ő volt az első, s közülünk bárki belépett a kerthelyiségbe, ő már ott ült, kezében újsággal, előtte tea - vagy ritkább esetben sör -, s cinikus mosollyal ajkán, leereszkedőn mérte végig az érkezőt.
Hetente egyszer futott itt össze a baráti kör - Keskeny előkelőn asztaltársaságnak nevezte, mert ő mindent gyűlölt, ami modern, vagy korszerű, s mindennek megkereste a minimum száz évvel korábbi megfelelőjét -, s ezek az összejövetelek igen hamar Keskeny Károly kiselőadásainak helyszínévé változtak.
Most azonban először fordult elő, hogy késett. Szomszédúr meg is jegyezte töprengőn: - Nocsak! Nem válaszoltunk rá semmit.
Ebben a pillanatban belépett Keskeny.
- Elnézést uraim - mentegetőzött -, de elaludtam. - Szörnyű rémálmom volt - tette még hozzá. - Ha nem zavarja az urakat, elmesélem.
Tudtuk, ez csak üres formaság, úgyis elmeséli, ha akarjuk, ha nem, de megvártuk, míg elhelyezkedik, s áhítattal lestük.
- Álmomban egy holocaust-megemlékezésen jártam - kezdett bele Keskeny -, s rám jött a köhögés. Mindnyájan tudjuk, hogy holocaust-megemlékezésen hangosan köhögni életveszélyes dolog. Az ember az állásával játszik. A sűrű tömegben álltam, szinte hozzám értek az emberek, én meg alig bírtam visszatartani. Szó szerint fuldokoltam. Láttam, hogy minden szem rám tapad, s kezemet a szám elé szorítva hirtelen kiszaladtam a teremből. Lerohantam a lépcsőn, s közben minden emeleten egy hatalmas plakát ötlött a szemembe, melyen egy óriási mutatóujj vádlón rám mutatott, s alatta a következő felirat volt olvasható: „Te is bűnös vagy!”. Kiértem a kapun. Szemben a SOA bevásárlóközponttal egy óriásplakát uralta a terepet. Ennyi volt rajta mindössze olvasható: „Vezekeltél ma már?” Rohantam be, áttörve mindenkin, keresztül a „Goj-Rendőrség” karszalagot viselő biztonsági embereken, el az „Antiszemita közbeszéd Magyarországon” című kötet legújabb kiadásának plafonig érő halmain, miközben a hangszórókból a következő mondat harsogott megállás nélkül: „Nem engedjük, hogy feledésbe merüljön!”. A hangerő mindjobban fokozódott, már a dobhártyámat szaggatta. Kínomban a földre vettetem magam, s fülemre szorítottam a kezem, de hasztalan. Semmi nem segített.
- Sikoltva ébredtem – fojtatta Keskeny rövid szünet után, mialatt mi csendben, szótlanul ültünk a helyünkön. - Megtöröltem verejtékben úszó homlokom, s az volt az első gondolatom, hogy természetesen egyetértek én ezzel az egésszel - majd biztos merek nem egyetérteni - húzta el a száját gúnyosan Keskeny -, de elnézést uraim: Unni azért szabad?
(2002)
Hetente egyszer futott itt össze a baráti kör - Keskeny előkelőn asztaltársaságnak nevezte, mert ő mindent gyűlölt, ami modern, vagy korszerű, s mindennek megkereste a minimum száz évvel korábbi megfelelőjét -, s ezek az összejövetelek igen hamar Keskeny Károly kiselőadásainak helyszínévé változtak.
Most azonban először fordult elő, hogy késett. Szomszédúr meg is jegyezte töprengőn: - Nocsak! Nem válaszoltunk rá semmit.
Ebben a pillanatban belépett Keskeny.
- Elnézést uraim - mentegetőzött -, de elaludtam. - Szörnyű rémálmom volt - tette még hozzá. - Ha nem zavarja az urakat, elmesélem.
Tudtuk, ez csak üres formaság, úgyis elmeséli, ha akarjuk, ha nem, de megvártuk, míg elhelyezkedik, s áhítattal lestük.
- Álmomban egy holocaust-megemlékezésen jártam - kezdett bele Keskeny -, s rám jött a köhögés. Mindnyájan tudjuk, hogy holocaust-megemlékezésen hangosan köhögni életveszélyes dolog. Az ember az állásával játszik. A sűrű tömegben álltam, szinte hozzám értek az emberek, én meg alig bírtam visszatartani. Szó szerint fuldokoltam. Láttam, hogy minden szem rám tapad, s kezemet a szám elé szorítva hirtelen kiszaladtam a teremből. Lerohantam a lépcsőn, s közben minden emeleten egy hatalmas plakát ötlött a szemembe, melyen egy óriási mutatóujj vádlón rám mutatott, s alatta a következő felirat volt olvasható: „Te is bűnös vagy!”. Kiértem a kapun. Szemben a SOA bevásárlóközponttal egy óriásplakát uralta a terepet. Ennyi volt rajta mindössze olvasható: „Vezekeltél ma már?” Rohantam be, áttörve mindenkin, keresztül a „Goj-Rendőrség” karszalagot viselő biztonsági embereken, el az „Antiszemita közbeszéd Magyarországon” című kötet legújabb kiadásának plafonig érő halmain, miközben a hangszórókból a következő mondat harsogott megállás nélkül: „Nem engedjük, hogy feledésbe merüljön!”. A hangerő mindjobban fokozódott, már a dobhártyámat szaggatta. Kínomban a földre vettetem magam, s fülemre szorítottam a kezem, de hasztalan. Semmi nem segített.
- Sikoltva ébredtem – fojtatta Keskeny rövid szünet után, mialatt mi csendben, szótlanul ültünk a helyünkön. - Megtöröltem verejtékben úszó homlokom, s az volt az első gondolatom, hogy természetesen egyetértek én ezzel az egésszel - majd biztos merek nem egyetérteni - húzta el a száját gúnyosan Keskeny -, de elnézést uraim: Unni azért szabad?
(2002)
Ennek az írásnak apropója Kertész Ákos közismert és nagy közfelháborodást keltett önmegvalósítása, melyből az olvasó leszűrheti, hogy 2002 óta a helyzet mit sem változott. (Bár ez nem újdonság az elmúlt 100 év alatt sem.) Az elbeszélés megtalálható a Jönnek a kispolgárok című kötetben.
