Minél jobban gyaláz valakit a humanista,
demokrata, européer (értsd: hazaáruló) sajtó, annál több esély van rá, hogy az
illető tisztességes ember.
Prónay Pál nevét az apám szájából hallottam
először gyermekkoromban. Apám kemény ember volt, de a nagyapám még keményebb.
Hozzájuk képest labdába sem rúgok. Mi már egy elpuhult, korcs generáció
vagyunk, az utánunk jövőket meg ne is említsük. Elég rájuk nézni. Nagyapám
csendőrtiszt volt, részt vett a csehek elleni gerillaharcokban, s apám minden
bizonnyal ennek kapcsán hozhatta fel őt példának.
Felnőtt fejjel aztán kíváncsi lettem, s az
ellentmondó adatokból összeáll egy kép, ami valahol én is lehetnék.
Nemigen tudott alkalmazkodni. Se idomulni, se
megfelelni. A saját feje után ment, amikor 1921, október 3. után megtagadta,
hogy a Rongyos gárda visszavonuljon az Ausztriának ítélt területekről. (E
makacsságnak lett később hozadéka a Sopron környéki sikeres népszavazás.)
Elveit követte, amikor nem volt hajlandó a visszatérő király ellen fegyvert
fogni, miáltal Horthyval és Gömbössel is összetűzésbe került. Ennek katonai
előmenetele látta kárát. Elveit követve szervezte ujjá alakulatait 1938-ban,
amikor Csehszlovák területeken hajtott végre partizánakciókat – ezek éppoly
hősi tettek, mint a török kor végvári vitézeié -, s a Munkács melletti diadal,
amikor a bécsi döntés értelmében Magyarországnak visszajuttatott város elleni
Cseh (harckocsikkal megerősített) agressziót verte vissza nulla fegyver és
emberanyaggal.
A legszebb azonban a vég. Készülő regényemben
a főhős, Keskeny Károly erről így elmélkedik:
„-A Lajta-bánság létrehozásában, meg az
osztrák határ melletti hősi akciókban betöltött szerepét bizonyára tudod. Ezt
azért feltételezem. Mert aki ezzel nincs tisztában, ellenben egy évnél
fiatalabb mobiltelefonja van, az rongy ember. És amikor ’45-ben az oroszok
elérték Pestet, ez az öregember, ez az idős katonatiszt, lábára húzta a
bakancsot, fejébe nyomta kopott sisakját, és beállt harcolni. Hetvenegy évesen.
Nem berendelték, magától ment. Szerinted mennyi esélyt látott a győzelemre?
Vagy akár a túlélésre? Mi volt ebben az ésszerűség? A nagybetűs logika?
Pontosan annyi, amennyi az én utóvédharcomban. Mert az utóvédharcokat is
tartással kell megvívni, és aztán elesni a fronton.”
Sok a közös vonás bennünk. Nos, ő katona volt.
Én író. Engem ő minden bizonnyal érdekes városi elmebetegnek tartott volna, de
ez a faját szerető, öntörvényű elvhűség hidat képez kettőnk és sorsunk közé.
Nem állítom, hogy ez mindenki számára
követhető út, de minden korban kell pár ember, aki megpróbálja.
(Megjelent a Nagy Magyarország történelmi magazin áprilisi számában)
