Nagy nép a magyar. Nemcsak múltjától rettegnek, hamisítják, jelentéktelenítik el, kultúráját is igyekeznek ignorálni. Nyirő Józsefet eltemetni sem lehet, egy bizonyos „Magyartanárok egyesülete” – nem tudom ez a szervezet konkrétan, mit takar, de tartok tőle olyan, mintha én három ismerősömmel egy sörözőben kijelentenénk, hogy márpedig mi a vagyunk a „magyar írók szövetsége”, vagy a „nemzet publicistái” – „pedig elfogadhatatlannak tartja, hogy az új Nemzeti alaptantervbe (NAT) politikai nyomásra olyan szerzők kerültek bele, akiknek az értékelésében viszonylagos tudományos konszenzus sincs”. Majd miután ezt leszögezik, következik az adu ász, az utolsó, a védhetetlen kártyalap, mint gyermekkorunk autóskártyáiban a Lola-T: „A három írót - erdélyiségükön kívül - csak műveikben is erőteljesen megnyilvánuló antiszemitizmusuk kapcsolja össze.”
Miután azon túljutottunk, hogy Kádár János, Szálasi Ferenc, Kossuth Lajos, Nagy Imre vagy Károlyi Mihály megítélésében sincs konszenzus, és ilyen alapon tanítani sem lehetne a nevükkel fémjelzett korszakot, térjünk a lényegre.
Kedves Magyartanárok Egyesülete! Kezdjük az alapoknál. Ott kell kezdeni, mert jól láthatóan a lényeget nem értik. Nem tudják mi az irodalom, mi a művészet, és főleg azzal nincsenek tisztában, mik a szempontok egy magyar író megítélésénél.
Nos, vegyük legelőször a művészetet. A művészet nem a világszabadság elősegítője. Nem egy haladó szellemű, korlátozásoktól, elnyomástól, lila utópiáktól hemzsegő világnak kovásza. Főleg azt felejtsék el sürgősen, hogy a művészet forradalmi, haladó, baloldali. Nem kérem. A művészet „pótcselekvés”. Azt adja vissza a világnak, ami már kiveszett, leromlott, pusztult. Egy harmonikus árkádiai társadalomban nincs Madách, Bartók, pláne szürrealizmus. A művészet túlérzékeny emberek válságterméke, és nem reális elvárni egy költőtől, hogy lázban égve írjon meg egy balladát, majd a nap hátralévő óráiban higgadt, kiszámítható problémamentes polgár legyen. Ha megkapargatjuk, mindegyiknél megvan, hogy vagy egoista, vagy kötekedő személyiség, vagy iszik, vagy nőket hajt, szorongásai vannak, vagy a tavalyi újságokat gyűjti a zoknik közt és fél, hogy ellopja valaki.
Épp ezért egy művész magánéletét kapargatni egyrészt aljasság, ostobaság, ráadásul felesleges is. Valami biztos van. (Ideológiai felhangokba most nem mennék bele részletesen, de megfigyelhető, hogy azok a művek időtállóak, izgalmasak, amelyek a nagybetűs haladás kártevéseit ostorozzák, a forradalmi utópiák unalmasak és nevetségesek.)
Az értékítéletekről. A művészet szempontjából az egyetlen mérce a tehetség. Az elért hatás káros, vagy üdvös volta, a szerző etikai alapállása, származása, világnézete még kétségkívül tényező lehet - de kizárólag a legelső után.
Az antiszemitizmus vádjával kapcsolatban.
Tisztelt Magyartanárok Egyesülete! Gondolom mélységesen fel lennének háborodva, ha egy szerzőt egy tantestület önhatalmúlag kilökne a tantervből, mert az illető zsidó. Vagy tiltaná olvasásukat, mert jóban volt zsidókkal, szerette őket. A vádlottak padján ülő magyar írók nem gyűlölték a zsidókat, nem voltak antiszemiták – ennek igazolására számos példával és idézettel lehetne szolgálni -, de ha azt tették volna, akkor is ugyanaz a helyzet, mintha egy költőt azért nem oktatnának, mert dicsérte a zsidókat. Nem tudom, hallottak-e róla, de egy alkotó megítélésénél első szempont a tehetség – lásd, fentebb -, második a nemzethez való hűség. E kettő vitán felül áll. Az egyéb etnikumokhoz való viszony egész egyszerűen nem szempont egy magyar író megítélésénél. Lényegtelen. Közömbös. A magyar nemzethez való viszony az egyedüli szempont - ez mondjuk sok mai modern szerző oktatását megkérdőjelezi. Mégis, mit képzelnek, önök kik? Honnan veszik a bátorságot, hogy magyar írókat ültessenek a vádlottak padjára? Hogy a nemzet szellemi nagyságainak megítéléséről döntsenek? Ki hatalmazta fel önöket? Nem túl nagy merészség a következő generáció szellemi fejlődésével kapcsolatban eldönteni, hogy ez mehet, ez meg nem, ha ennyire nincsenek képben bizonyos elvárható alapokkal?
Felszólítom önöket, hogy sürgősen állítsák le gyűlöletkeltő kampányukat.
Miután azon túljutottunk, hogy Kádár János, Szálasi Ferenc, Kossuth Lajos, Nagy Imre vagy Károlyi Mihály megítélésében sincs konszenzus, és ilyen alapon tanítani sem lehetne a nevükkel fémjelzett korszakot, térjünk a lényegre.
Kedves Magyartanárok Egyesülete! Kezdjük az alapoknál. Ott kell kezdeni, mert jól láthatóan a lényeget nem értik. Nem tudják mi az irodalom, mi a művészet, és főleg azzal nincsenek tisztában, mik a szempontok egy magyar író megítélésénél.
Nos, vegyük legelőször a művészetet. A művészet nem a világszabadság elősegítője. Nem egy haladó szellemű, korlátozásoktól, elnyomástól, lila utópiáktól hemzsegő világnak kovásza. Főleg azt felejtsék el sürgősen, hogy a művészet forradalmi, haladó, baloldali. Nem kérem. A művészet „pótcselekvés”. Azt adja vissza a világnak, ami már kiveszett, leromlott, pusztult. Egy harmonikus árkádiai társadalomban nincs Madách, Bartók, pláne szürrealizmus. A művészet túlérzékeny emberek válságterméke, és nem reális elvárni egy költőtől, hogy lázban égve írjon meg egy balladát, majd a nap hátralévő óráiban higgadt, kiszámítható problémamentes polgár legyen. Ha megkapargatjuk, mindegyiknél megvan, hogy vagy egoista, vagy kötekedő személyiség, vagy iszik, vagy nőket hajt, szorongásai vannak, vagy a tavalyi újságokat gyűjti a zoknik közt és fél, hogy ellopja valaki.
Épp ezért egy művész magánéletét kapargatni egyrészt aljasság, ostobaság, ráadásul felesleges is. Valami biztos van. (Ideológiai felhangokba most nem mennék bele részletesen, de megfigyelhető, hogy azok a művek időtállóak, izgalmasak, amelyek a nagybetűs haladás kártevéseit ostorozzák, a forradalmi utópiák unalmasak és nevetségesek.)
Az értékítéletekről. A művészet szempontjából az egyetlen mérce a tehetség. Az elért hatás káros, vagy üdvös volta, a szerző etikai alapállása, származása, világnézete még kétségkívül tényező lehet - de kizárólag a legelső után.
Az antiszemitizmus vádjával kapcsolatban.
Tisztelt Magyartanárok Egyesülete! Gondolom mélységesen fel lennének háborodva, ha egy szerzőt egy tantestület önhatalmúlag kilökne a tantervből, mert az illető zsidó. Vagy tiltaná olvasásukat, mert jóban volt zsidókkal, szerette őket. A vádlottak padján ülő magyar írók nem gyűlölték a zsidókat, nem voltak antiszemiták – ennek igazolására számos példával és idézettel lehetne szolgálni -, de ha azt tették volna, akkor is ugyanaz a helyzet, mintha egy költőt azért nem oktatnának, mert dicsérte a zsidókat. Nem tudom, hallottak-e róla, de egy alkotó megítélésénél első szempont a tehetség – lásd, fentebb -, második a nemzethez való hűség. E kettő vitán felül áll. Az egyéb etnikumokhoz való viszony egész egyszerűen nem szempont egy magyar író megítélésénél. Lényegtelen. Közömbös. A magyar nemzethez való viszony az egyedüli szempont - ez mondjuk sok mai modern szerző oktatását megkérdőjelezi. Mégis, mit képzelnek, önök kik? Honnan veszik a bátorságot, hogy magyar írókat ültessenek a vádlottak padjára? Hogy a nemzet szellemi nagyságainak megítéléséről döntsenek? Ki hatalmazta fel önöket? Nem túl nagy merészség a következő generáció szellemi fejlődésével kapcsolatban eldönteni, hogy ez mehet, ez meg nem, ha ennyire nincsenek képben bizonyos elvárható alapokkal?
Felszólítom önöket, hogy sürgősen állítsák le gyűlöletkeltő kampányukat.
(Magyar Hírlap)