Megszületett az első magyar punk-könyv. "Tiszta forrásból" - ahogyan mondani szokás. Bár Pozsonyi Ádám kései születése okán a kezdeteknél nem lehetett jelen, mégis, talán hitelesebb krónikása a ’80-as éveknek, mint sok más, akkor már javában alkotó/küzdő figura. Főleg, mert többük már nem él.
Megdöbbentő, ahogy szinte mellékesen, többnyire lábjegyzetben odaveti Sotár, Bánki Gábor vagy a borítón látható csávó jobblétre szenderülésének tényét. Ennyi, kész. Hogy miért érdekes ez?
A könyv két jól elkülönülő részből áll. Az első, “Lázadásom története” című, egy, a tőle már megszokott, szubjektív, ironikus stílusban mutatja be a rendszerváltás előtti évtized meglehetősen abszurd világát, középpontban - természetesen! - egy ifjú öntudatra, jobban mondva punk-tudatra ébredésének stádiumaival. A Zacskóslábú csoport történetétől a tarajbelövésen keresztül eljutunk a Kisangyal, majd az Anyátok együttes megalakulásáig. Igazi fejlődésregény, a műfaji meghatározás klasszikus értelmében.
A szerző stílusáról Bihari Balázsnak (Wanted magazin) a hátsó borító tanúsága szerint Rejtő Jenő ugrik be - elég közhelyes módon. Jómagam inkább Jaroslav Hasek és - a lázadó dédnagyapa történeténél főleg - Bohumil Hrabal hatását érzem erősnek, de a szerzővel készített interjú utáni beszélgetésen ő még - elsőre, bevallom, meglepő módon - Mark Twain rövidke írásait (magyarul a Megszelídítem a kerékpárt című válogatásban olvashatók) és Heltai Jenő pesti bohémekről szóló szösszeneteit említette. Kötelező olvasmányok letudva, a lényeg, hogy a könyv nem csupán punk-történeti szöveggyűjtemény, hanem témájában, nyelvhasználatában és történetfűzésében is szervesen illeszkedik a Közép-Kelet-Európai abszurd kisrealista irodalmi hagyomány műveinek sorába. Húbazmeg, ezt összehoztam!
Szóval a hitelességről és a halálról. A fent említett írók általam legtöbbre becsült tulajdonsága, hogy - írásaik alapján is, meg az életrajzuk a bizonyság rá - a legcudarabb időkben is megmaradtak önmaguk, kétpofára habzsolták az életből nekik jutó maradékot, jókedvükben vagy éppen elkeseredésükben meg jól szembeköpték a halált. Csak a kis dolgokban hittek. Ádám könyvének, és általában vett "munkásságának" ugyanez a tanulsága.
Hrabal halálát sokan elemezték: mintha egy kis történetének suta, kicsit erőltetett, metafora-ízű lezárása lett volna, persze, egy soha meg nem oldható, utolsó rejtvénnyel. Galambetetés közben kiesett a kórház ablakán. Nyolcvan éves volt. Kiesett, kiugrott (vagy bármi más)? - lényegtelen. Helyi abszurd. Kábé olyan, mint Bánki Gábor halála. Idézem a lábjegyzetet a könyvből:
"Bánki Gábort 2000 őszén, - tíz évvel azután, hogy közösen megírtuk a “Legyen több baleset!’ című Gecizők slágert - halálra gázolta egy motorkerékpáros."
Na, ilyen a Pozsonyi Ádám könyve.
Sok apró anekdota, történetfoszlányok, homályos vagy nagyon is éles emlékek kavalkádja, hihetetlen figurák, hétköznapi brutáliák (a kifejezés P.-N. Lajostól, kölcsönbe). Az Ede, a húsklopfoló öklű skingyerek, aki ráérős idejében társaival a hegyen bújócskázik - az nem piti. Meg ilyenek. Nem akarok idézgetni, hülyeség, valamennyire ismerősek a helyzetek, szerintem mindenkinek, aki kicsit is tudja, miről szól ez az egész. Kalandok, amiket, ha megússza az ember, egy sör mellett vidáman lehet mesélni, de ha nem, az se baj, majd mesélik a többiek.
Nem azt mondom, hogy ez a helyes, sőt. Jómagam már hosszú évek óta a kispolgári élet tökéletes elsajátítására törekszem, ami, úgy tűnik, lassan-lassan sikerülni fog. Már nem sok minden kell: egy tévé, egy kandalló meg egy házias asszonyka otthonkában (különösebb igények nélkül). Később jöhetnek a gyerekek (egy fiú, egy lány, esetleg még egy kiskutya), autó, egy kis kertecske, növénykék…
De ne szaladjunk ennyire előre - amint azt id. Zrínyi mondta volt. Hűha, megártott a könyv!
A magyar punk történetét nem is akarom nagyon taglalni. A szerző - saját szóbeli közlése szerint - megpróbált nem-olyan-nagyon-geci lenni, ami többé-kevésbé sikerült neki. Azért simán átjön a sajátos értékrendje, ami valószínűleg eltér az átlagostól. Mondhatni, senki máséval nem egyezik. Szóval én bírom a Bucó stílusát, nagyjából veszem is, de vannak dolgok, amik bökik a szememet.
Mondjuk, arra kíváncsi lennék, hogy aki minden Genyó-előképzettség nélkül, Green Day és Blink 182 vonalon nyomulva rágja át magát a cuccon, bírja-e, egyáltalán sejti-e, miről is van szó. Bucó kedvencei, a Herpesz, az Auróra cirkáló vagy a QSS tetszenének-e valakinek, tényleg minden sznobság nélkül. (Nekem biztosan nem.) Emlékszik-e még valaki az ultrazseniális Archbishop Kebab-ra vagy a Dog Faced Hermans-ra? Jó, hagyjuk, meg ők nem is magyarok, csak elbeszélgettünk a múltkor, aztán találtunk mi is egy-két kapcsolódási pontot.
A képek minősége azért elég szar.
Aki még nem vette meg a könyvet, szerintem, ugorjon. Hogy miért? Aki nosztalgiázni akar, azért, aki megnyugodni, hogy végeredményben nem maradt le semmiről, azért, aki sírni, hogy mennyi mindenről lemaradt, azért, aki bosszankodni, hogy milyen tapír ez a csávó, azért, aki olvasni, azért. Aki stb. az stb.
írta: ZU.
(Az írás a neten jelent meg, még az első kiadás megjelenése után valamikor 2001-ben. )
