Férfiember mindig döbbent ámulattal pislog, ha az asszonyok szokásaival szembesül. A fürdőszobában nyolcféle tusfürdő - egy kék, két sárga, rózsaszín, fehér, piros, zöld, meg valami meghatározhatatlan – holott elég lenne egy darab szappan. Átlag hímnemű nem is tart többet, max. még egy másikfajtát, plusz arcszesz, aztán jó napot. Ha nem így van, ott a nemi identitás felettébb kétséges.
De ez csak egy morzsalék a tárgyak, s a hozzájuk kötődő fétisrendszerek végtelenjéből, amivel a modern ember körbebástyázza magát.
Legtöbb tárgyunk felesleges. Engem egyszer egy volt osztálytársam bolondnak nézett, mert a telefonommal pusztán telefonálni lehet. „Nem égő ilyennel járkálni?” firtatta, s arcomba bámult. „Ki előtt?” döbbentem hátra válaszul. Mindketten ugyanazt gondoltuk a másikról.
De igazából a válságról akartam beszélni, a válságról mely itt van a nyakunkon. Melyet minden bizonnyal nem lehet megúszni. Nos, a javaslatom az alábbi lenne: a magyar nemzet – pontosabban a csonka-Magyarország lakossága felvállalja a következőt: két évig nincs plazma, okostelefon, Internet, wellness, tusfürdő, RTL-klub, ananász, holland hagyma, lego, hamburger, playboy és CD. Termőföld van. Búza van. Disznó van. Tehén van. Alma, hagyma, csirke, szalonna és bor. Nem hozunk be semmit. Azt esszük, ami itt megterem. Déltől hatig nincs áram. Képviselő úr vonattal jár vagy lovon. Segély semmi. Deviánsoknak, élősködőknek, idegeneknek egy vasat se. Ha rabolni kezd, börtön. Ha folytatja kötél. Ki tudja hány éves sérelmeket újra és újra felböfögőknek legyintés, és mosoly, kárpótlás természetesen semmi.
Két év kéne csak, rövid két év, s minden adósság eltűnne, nem beszélve arról, hogy a nemzet mind fizikailag, mind morálisan egészségesebb lenne. Egy új, büszke és erős, a jövőbe optimistán tekintő nemzet dugná be a konnektorba a csatlakozót a második év végén – ha egyáltalán bedugná!
Erős kétségeim vannak aziránt, hogy ezt bevállalná a fogyasztóvá hülyített nép, de higgyék el, csak ennyi lenne. Csak ennyi.
(Demokrata)
