A napokban jelent meg Harcra fel! címmel Pozsonyi Ádám új szatíragyűjteménye, mely az eddigi legteljesebb képet adja a szerző munkásságából. 15 év terméséből válogat, s az írásokat saját rajzai díszítik. Ennek kapcsán beszélgettünk a szerzővel.
- Szándékos az utalás a három évvel ezelőtti könyvégetős botrányára?
- Természetesen! Hogy az esetleg feledékenyek emlékezetés kissé felfrissítsük, arról az esetről van szó, amikor elvárták tőlünk, hogy elhiggyük a realitását annak, hogy rá két napra, amint egy magyar hetilapban lejön egy kétezer karakteres írás – ez volt a Harcra fel! címet viselő kis abszurd, melyben a magyar szellemi élet megtisztítását szorgalmaztam -, a svéd tévé készít összeállítást arról, hogy Budapest utcáin nácik menetelnek és égetik a könyvet. Igen, mert miután a publicisztikám megjelent, mint egy csodálatosan összehangolt szimfonikus zenekar esett nekem a ballib média, és szó szerint a likvidálásomat követelte. Természetesen a szabadság, a tolerancia és az emberi jogok nevében. Ahogy ez lenni szokott. Azzal természetesen tisztában vagyok, hogy nem rólam szólt a dolog, pillanatnyi eszköz voltam, mondhatni kapóra jöttem nekik, de épp az eset igazolta, hogy amit abban az írásban megfogalmaztam, az bizony időszerű, aktuális és előbb utóbb nem megúszható.
- Akkor ez a kötet holmi harci induló is egyben?
- Ha gondolja, akár úgy is fel lehet fogni. Miért is ne? Maga a cím, a kötet tartalma, illetve a belőle sugárzó mentalitás olyan, mint egy vészriadó. Mint egy sziréna hangja, mely a pusztulás előtti pillanatokban még utoljára figyelmeztet. Hátha még nem késő. Mert a világ lassan már nem lesz működőképes. Az elmúlt párszáz évben olyan szinten hülyítették mindenféle haladó szellemű utópiákkal, mik szöges ellentétben állnak a létezés legalapvetőbb törvényeivel. Aki végigolvassa a könyvet, az nem lesz képes többé röhögés nélkül végighallgatni egy politikailag korrekt tévés beszélgetést, nem tud majd undor nélkül végigsétálni egy mai nagyvároson, vagy kézbe venni egy elismert irodalmi művet. A „Harcra fel!” holmi büszke hadrendbe sorakozás az emberi ostobaság, aljasság, szolgalelkűség, megalkuvás ellen.
- Ha jól tudom, először indult felolvasókörútra.
- Az ellenforradalmat – mind művészi, mind szellemtörténeti értelemben – el kell juttatni az emberek közé! Meg kell mutatni a tömegeknek! Kedvet kell csinálni hozzá! Hogy ráérezzenek az ízére. Egy évszázad forradalmi agymosása után ideje, hogy kéjes vadsággal vessék rá magukat a normalitásra, s ráébredjenek: irodalom az, amit olvasás közben nem lehet letenni, nem pedig az, amit iszonyú erőfeszítések árán sem lehet végigszenvedni! Neveket nem óhajtok mondani – majd négyszemközt – de a hivatalos magyar irodalom kilencven százaléka értéktelen. Nulla. A gondolatnélküli, közhelyes ötlettelenség járja táncát a gőgös senkiházi-mentalitással. Megfelelni, megfelelni, megfelelni. Nem önmaguknak, a saját egyéniségüknek – az nincs nekik. Én mondjuk a legutóbbi estemen a Vezér és műve c. szatírát nem tudtam egyhuzamban végigolvasni, mert mind jómagam, mind a közönség röhögése kudarcba fullasztotta a kísérletet.
- Nem a háttérbe-szorítottság beszél önből? Az elismerés hiánya?
- Ezektől nem kell. De nincs okom panaszra. Az utóbbi hetekben - meg kell, hogy valljam - alig volt nyugodalmam. Levélküldeményekkel zaklattak a vármegyéből, a Székesfővárosból, de még a Szörényi és Macsói Bánságok vidékéről is, sőt, egy idős úr, az örökös tartományok messzeségéből jelentkezett izgatottan. S a kötet még nem volt sehol! De ennek az állapotnak most vége!
- Kíméletlen nyíltsággal ugrik neki bizonyos tabutémáknak. Sokan biztos óvatosabban, diplomatikusabban fogalmaztak volna. Kicsit a húsz évvel ezelőtti Pozsonyi Ádámra emlékeztet.
- A punk múltamat soha nem tagadtam meg, pusztán másként látom a világot, mint húsz évesen. Ez így van rendjén. Az is a modern világ betegsége, hogy középkorú emberek a tizenévesek öltözködését, beszédmodorát, értékítéletét másolják. A modern ember már nem tud méltósággal megöregedni. Utólag visszanézve egész munkásságomra az emberi ostobasággal való szembemenetelés, az annak nekirugaszkodás volt a jellemző. Ezt húsz évesen így fogalmaztam meg: Rongáljuk meg a káros szobrokat! Mai fejjel csak ennyit mondok: Harcra fel!
(Demokrata)
(Ha a szerzőtől rendeli, úgy postaköltséggel együtt olcsóbb, mint a kereskedőtől postaköltség nélkül)
