Abba már rég beletörődtem, hogy díjakat meg efféléket én nem kapok. Hogy is kapnék? Ha az ember többet tesz le az asztalra, mint aki a díjat adja – s legfőképp odaítéli –, úgy elég nehéz. Úgy csak akkor adják, ha az illető már reszketeg, s szellemi termékeinek éle a letűnt hatalmasságok érdekeit sérti, az elmúlt korok szemétdombkukorékainak csőrét karistolta.Én még ehhez túl sok érdeket sértek, szócsőnek sem vagyok alkalmas, szóval ez nem fog menni. De nem is baj. Ellenben van valami, ami csak nekem (meg a hozzám hasonlóknak) jut ki. Akolt belülről támasztók tán nem is tudják, milyen érzés az, amikor kézzel írott leveleket kézbesít a posta. Amikor évtizedekkel korábbi lakcímre érkezik pár sor, mert az illető ezt kikutatta, s fontos volt neki.
„Sosem talált megértő társakra, s egyedül harcolt az ostobák összessége ellen. Kérdezem én, ereje ehhez hogy van? Nem fárad bele hosszú évek harcaiba? Ha igen, mi ad erőt, hogy azt újra kezdje?” Vagy amikor vidékről utaznak fel, mert sok évvel korábban elfogyott kötetemből egy darab véletlen előkerült. Vagy amikor apám szülőfalujából keresnek meg – mint a legutóbbi Tömösváry Tivadar-os rejtély kapcsán többen is, mely mellesleg ezzel megoldódott. „Bár nyolcvannégy éves vagyok, de Tivadar bácsit jól ismertem, az ötvenes években. Ezeknek (MSZP és stb.) akkor is tombolt az őrületük. Nos, az ő szomszédjuk az Ön édesapjának a testvére.”Közhelyfórumok közhelykérdéseire sablonszöveget adók ezt nem is tudhatják. (Hihetetlen ez a játék az idővel, hogy egy diáknak kézírása kapcsán az illető később valaki számára bácsi lesz egykoron, ki maga is nyolcvannégy évet számol. Hol mérhetők ehhez a napi megfelelések?)
Nem nagyon bízom az emberiségben, de ilyenkor kissé átmelegszik a szívem. Igen, ezért érdemes csinálni. És köszönöm mindenkinek.
(Demokrata)
