Mióta az Indexen felvirágzott a „Pozsonyi Ádám, a magyar újságírás szégyene" topic, egyre több tisztelet övez. Nem viccelek. Minden bizonnyal erre az is rátesz, hogy az antiszemitizmus. hu ismét idézgetni kezdett. A városban jártomban-keltemben mindenhol érzem a tisztelet, a megbecsülés, s az irántam érzett szeretet jeleit.
Mosolygós öregurak emelik meg előttem kalapjuk, sétálgató anyukák állnak meg gyermekükkel, s mikor elhaladok mellettük sétapálcámmal kopogva, kezemben egy régi Cholnoky-kötettel, kinyújtott ujjal mutatnak rám, majd így szólnak: „Látod, kicsim? Itt az a bácsi, aki karlevágással akarta jutalmazni Tamás Gáspár Miklóst. Nagyon rendes ember. Köszönj szépen neki."
A hentes a minap, mikor kértem 25 deka tarját, rátett még egy vastag szeletet, majd cinkosán rám kacsintott. „Ezért nem kell fizetnie, ennyivel tartoztam az egymillió fős munkatábor ki-ötléséért."
A BKV egyik ellenőre egyenesen támogat. Már régóta feltűnt - ez úgy két éve lehetett -, hogy valami szimpátia van a dologban, mert midőn egyszer nem volt nálam bérlet, a szemem közé nézett, s így szólt: „Maga nem a Polgár Zsolt. Tudom. De mindegy, menjen." Pár héttel később már ezt mondta: „Menjen a második kocsiba. Oda nem szállok fel egy darabig. Siessen!" Később ez odáig fajult, hogy midőn a Hősök tere előtt megkocogtatta a vállam - háttal álltam neki -, már ő volt zavarban. - „Elnézést" - szólt, miután felismert. - Nem tesz semmit - motyogtam zavartan, s arrébb mentem egy fülkével. Végül is fő a tisztesség.
Nemrég történt, hogy valami ifjú gyakornokkal szállt fel, s ha jól értelmeztem a helyzetet, a szakma rejtelmeibe próbálta beavatni őt. Az kellő lelkesedéssel esett a feladat megoldásának, s arcára zord kifejezést öltve hozzám lépett: Jegyeket, bérleteket!" Mire támogatóm vadul átviharzott a légtéren, s így szólt: „Azt hagyd!" Félek, ha megjelenik a Harcra fel! c. új kötetem, az utcára nem léphetek ki, mert az emberek rajongásukban szabályosan agyonnyomnak. Hej, nehéz a humanista élete. Nehéz, bizony.
Mosolygós öregurak emelik meg előttem kalapjuk, sétálgató anyukák állnak meg gyermekükkel, s mikor elhaladok mellettük sétapálcámmal kopogva, kezemben egy régi Cholnoky-kötettel, kinyújtott ujjal mutatnak rám, majd így szólnak: „Látod, kicsim? Itt az a bácsi, aki karlevágással akarta jutalmazni Tamás Gáspár Miklóst. Nagyon rendes ember. Köszönj szépen neki."
A hentes a minap, mikor kértem 25 deka tarját, rátett még egy vastag szeletet, majd cinkosán rám kacsintott. „Ezért nem kell fizetnie, ennyivel tartoztam az egymillió fős munkatábor ki-ötléséért."
A BKV egyik ellenőre egyenesen támogat. Már régóta feltűnt - ez úgy két éve lehetett -, hogy valami szimpátia van a dologban, mert midőn egyszer nem volt nálam bérlet, a szemem közé nézett, s így szólt: „Maga nem a Polgár Zsolt. Tudom. De mindegy, menjen." Pár héttel később már ezt mondta: „Menjen a második kocsiba. Oda nem szállok fel egy darabig. Siessen!" Később ez odáig fajult, hogy midőn a Hősök tere előtt megkocogtatta a vállam - háttal álltam neki -, már ő volt zavarban. - „Elnézést" - szólt, miután felismert. - Nem tesz semmit - motyogtam zavartan, s arrébb mentem egy fülkével. Végül is fő a tisztesség.
Nemrég történt, hogy valami ifjú gyakornokkal szállt fel, s ha jól értelmeztem a helyzetet, a szakma rejtelmeibe próbálta beavatni őt. Az kellő lelkesedéssel esett a feladat megoldásának, s arcára zord kifejezést öltve hozzám lépett: Jegyeket, bérleteket!" Mire támogatóm vadul átviharzott a légtéren, s így szólt: „Azt hagyd!" Félek, ha megjelenik a Harcra fel! c. új kötetem, az utcára nem léphetek ki, mert az emberek rajongásukban szabályosan agyonnyomnak. Hej, nehéz a humanista élete. Nehéz, bizony.
(Részlet a Harcra fel! című kötetből)
