Ki az a hülye, aki Parti-Nagy Lajost olvas? Ez járt a fejemben, amint a 7-es busz megállójában ácsorogtam, rövid könyvesbolti megborzongást követően. Nem lehet kérem, ezt elolvasni. Európai agynak, kultúrembernek, magyarnak borzalmas, ahogy ezek írnak. Nem konkrétan arra gondolok most, hogy a konzervatív értékekkel bíró vagy nemzeti identitású ember számára olvashatatlan, olvashatatlan úgy, ahogy van. És az összes hasonszőrű. Elkezdi az ember, és nem jut sehová. Mert maga a leírt szöveg belső rendszere nem magyar embernek való logika mentén fut.
(Rövid gondolati beékelődés gyanánt hadd jegyezzem, hogy ami konzervatív, az maga az érték. S a forradalmi általában az érték elvetése. Ahogy nincs jobb- és baloldali. Van a normális, és ami eltér ettől, az a baloldali. Baloldali az, aki mindig minden helyzetben az alsó szintet /tanulatlan, alkoholista, drogos, buzeráns, szellemi fogyatékos, bűnöző, elv és erkölcs nélküli/ hozza nyerő helyzetbe a közösség, a normalitás rovására. A baloldali azt mondja: az idegennek kéne adnom enni a saját gyermekem helyett, a jobboldali meg azt mondja: a sajátomnak.)
A liberalizmus károkozóit nem pusztán azért kéne deresre húzni – folytattam töprengésem már fent a buszon ülve –, ami bűnt elkövettek a magyarság gazdasági, lelki és morális állapotának leépítése terén, hanem még azért is kijárna a botozás, amit a nyelv ellen vétettek. Mert amit a magyar nyelvvel műveltek, az közel akkora nemzetgyilkosság, mint az abortusz.
Vegyünk kézbe egy Nádas-kötetet, és ott az alig burkolt nyelvmerénylet. Egy Kertész Imrét, s megtapintod a sötétséget, az érdektelenséget, az unalmat, az ásítást. Konrád György soraiból depressziós apák, tönkrement házasságok, könyvet többé soha kézbe nem vevő huligánok arca vigyorog elő. Esterházy Péter zörgő mondatai mögül fájón kiüvöltenek az örömtelen gyermekkorok, a borzalmas irányt vett életpályák, a meg nem született magyar csecsemők szívet tépő fájdalmai. Ők azt mondják, újítják a nyelvet, mi tudjuk, hogy gyilkolják.
„Van egy nő. Gyűlöl. Árnyék, így hív. Például ezt mondja: Hát itt?, ólálkodol, árnyék? Máskor meg ezt: Kelkáposzta lesz, árnyék, ebédre, rendben? Olykor pedig így tréfál: Előre vetem az árnyékom. Ez bizony én vagyok, rám vonatkozik. A tréfa nem okvetlenül jelent jókedvet, ám ha jókedvű, akkor előfordul, hogy fölkurjant: Árnyékvilág! Ezt is magamra kell vennem.” Ezt írja az Esterházy, és még folytatja száz oldalakon keresztül. Egy tisztességes világban a botos ispán veszi ily rettenet után kezelésbe!
„Aki tiszta fejjel gondolkodik, abban a szúrásban megöli magát. Mármint saját magát. És nem túlzok. Ami azt illeti, én kizárólag magamtól vagyok megsértve, nem mintha az ilyesmi rá tartozna itt valakire. Na, ehhez mit szólunk? Ilyet még nem hallott, hogy magamtól, mi? Pedig egyszerű. Meg vagyok sértve a körülményeimtől. Az életpályámtól. Úgy, ahogy mondom. A tisztelt hovájutottságomtól. Képletesen is, meg nem is. A sötéttől, ha tetszik érteni.” Blablabla… Igen, ez egy Parti-Nagy Lajos-féle nyelvgyilkosság. Kis közepesek versenyfutása folyik évtizedek óta. Ki tud nagyobbat rúgni a nyelvbe? Ki öl meg több gyanútlan lelket? Ki pusztít több magyar jövendőt?
Mert a jövendőt nemcsak a drogliberalizáció frontján gyilkolják ők, nem a homokosparádé vonaglásain, hanem a magyar nyelv, a magyar beszéd, az írott szó tönkretételével. S aki nem áll be a sorba, aki nem áll közéjük, aki nem lesz népének gyilkosa, az nem jut előre az életben.
„A kooperatív spektrumot alkotó viselkedésmintázatok kifejeződésének alapvető részfolyamatai az idegtudományi vizsgálatok alapján tipikusnak mondhatók.” Ezt egy egyetemi tankönyvből másoltam ki. Ebből kéne egy leendő tanárnak készülni. Ezt kéne magáévá tenni, majd visszaadni.
Mit adhat át majd tanítványainak ezek után? Semmi mást, mint hogy élni rossz. Azt, hogy „add fel!” – ahogy Kafka javasolta.
– Van önnek jegye? – mily jól esett ez az egyszerű mondat. Ez a pár szó, mit magyar nyelven, világos tömörséggel, érthető belső logika szerint mondtak az arcomba. A vállamra tett kéz, a szúrós tekintet, a bántó hangsúly is simogatásként hatott.
Hagyjuk békén a nyelvet, morfondíroztam séta közben, mélyet szippantva a friss, decemberi levegőből. Ne újítgassuk. Bármiféle újítás csak árt.
(Rövid gondolati beékelődés gyanánt hadd jegyezzem, hogy ami konzervatív, az maga az érték. S a forradalmi általában az érték elvetése. Ahogy nincs jobb- és baloldali. Van a normális, és ami eltér ettől, az a baloldali. Baloldali az, aki mindig minden helyzetben az alsó szintet /tanulatlan, alkoholista, drogos, buzeráns, szellemi fogyatékos, bűnöző, elv és erkölcs nélküli/ hozza nyerő helyzetbe a közösség, a normalitás rovására. A baloldali azt mondja: az idegennek kéne adnom enni a saját gyermekem helyett, a jobboldali meg azt mondja: a sajátomnak.)
A liberalizmus károkozóit nem pusztán azért kéne deresre húzni – folytattam töprengésem már fent a buszon ülve –, ami bűnt elkövettek a magyarság gazdasági, lelki és morális állapotának leépítése terén, hanem még azért is kijárna a botozás, amit a nyelv ellen vétettek. Mert amit a magyar nyelvvel műveltek, az közel akkora nemzetgyilkosság, mint az abortusz.
Vegyünk kézbe egy Nádas-kötetet, és ott az alig burkolt nyelvmerénylet. Egy Kertész Imrét, s megtapintod a sötétséget, az érdektelenséget, az unalmat, az ásítást. Konrád György soraiból depressziós apák, tönkrement házasságok, könyvet többé soha kézbe nem vevő huligánok arca vigyorog elő. Esterházy Péter zörgő mondatai mögül fájón kiüvöltenek az örömtelen gyermekkorok, a borzalmas irányt vett életpályák, a meg nem született magyar csecsemők szívet tépő fájdalmai. Ők azt mondják, újítják a nyelvet, mi tudjuk, hogy gyilkolják.
„Van egy nő. Gyűlöl. Árnyék, így hív. Például ezt mondja: Hát itt?, ólálkodol, árnyék? Máskor meg ezt: Kelkáposzta lesz, árnyék, ebédre, rendben? Olykor pedig így tréfál: Előre vetem az árnyékom. Ez bizony én vagyok, rám vonatkozik. A tréfa nem okvetlenül jelent jókedvet, ám ha jókedvű, akkor előfordul, hogy fölkurjant: Árnyékvilág! Ezt is magamra kell vennem.” Ezt írja az Esterházy, és még folytatja száz oldalakon keresztül. Egy tisztességes világban a botos ispán veszi ily rettenet után kezelésbe!
„Aki tiszta fejjel gondolkodik, abban a szúrásban megöli magát. Mármint saját magát. És nem túlzok. Ami azt illeti, én kizárólag magamtól vagyok megsértve, nem mintha az ilyesmi rá tartozna itt valakire. Na, ehhez mit szólunk? Ilyet még nem hallott, hogy magamtól, mi? Pedig egyszerű. Meg vagyok sértve a körülményeimtől. Az életpályámtól. Úgy, ahogy mondom. A tisztelt hovájutottságomtól. Képletesen is, meg nem is. A sötéttől, ha tetszik érteni.” Blablabla… Igen, ez egy Parti-Nagy Lajos-féle nyelvgyilkosság. Kis közepesek versenyfutása folyik évtizedek óta. Ki tud nagyobbat rúgni a nyelvbe? Ki öl meg több gyanútlan lelket? Ki pusztít több magyar jövendőt?
Mert a jövendőt nemcsak a drogliberalizáció frontján gyilkolják ők, nem a homokosparádé vonaglásain, hanem a magyar nyelv, a magyar beszéd, az írott szó tönkretételével. S aki nem áll be a sorba, aki nem áll közéjük, aki nem lesz népének gyilkosa, az nem jut előre az életben.
„A kooperatív spektrumot alkotó viselkedésmintázatok kifejeződésének alapvető részfolyamatai az idegtudományi vizsgálatok alapján tipikusnak mondhatók.” Ezt egy egyetemi tankönyvből másoltam ki. Ebből kéne egy leendő tanárnak készülni. Ezt kéne magáévá tenni, majd visszaadni.
Mit adhat át majd tanítványainak ezek után? Semmi mást, mint hogy élni rossz. Azt, hogy „add fel!” – ahogy Kafka javasolta.
– Van önnek jegye? – mily jól esett ez az egyszerű mondat. Ez a pár szó, mit magyar nyelven, világos tömörséggel, érthető belső logika szerint mondtak az arcomba. A vállamra tett kéz, a szúrós tekintet, a bántó hangsúly is simogatásként hatott.
Hagyjuk békén a nyelvet, morfondíroztam séta közben, mélyet szippantva a friss, decemberi levegőből. Ne újítgassuk. Bármiféle újítás csak árt.
(Magyar Hírlap)
