A fickó lehetett olyan huszonöt. Valami szőrös akármi volt a lábszára köré tekerve, ami befedte a cipőfelsőrészt is. Először nem is tudatosult bennem, de aztán csak-csak odavonzotta a tekintetemet. Ám úgy látszik nem csak én töprengtem el rajta, másnak is szemet szúrt. És hát a nők mindig kíváncsibbak.
– Mi az ott magának a lábán? – tért rögtön a tárgyra az egyik asszonyság. – A hó ellen van – magyarázta a kérdezett, aki igen készségesen felelgetett, szemmel láthatóan örült, hogy melegben van. Kiderült, a fiatalember valami biciklis futár vagy kiszállító cég alkalmazottja.
– Ebben a hóban is? – szörnyülködött a hölgy. – És egész nap? – Igen – bólintott az ifjú, s megvonta a vállát: ez van.
Míg a sorszám szerinti ablakhoz léptem eltöprengtem. Száz évvel ezelőtt a nőknek nem kellett munkahelyen dolgozniuk (sőt a férj szégyene volt, ha mégis rákényszerült a feleség). De nem csak a nők dolgoztak kevesebbet. A férfiak is heti 5-8 órával kevesebbet dolgoztak, mint ma. Minél régebbre megyünk, annál több valódi szabadságot találunk. A legnagyobb szabadság tudniillik a fölös idő.
Néztem az ifjút, s a kabátjára varrt előregyártott anarchia felvarróról eszembe jutott a népművészet. Az „éhező, elnyomott, kizsákmányolt” jobbágy tudniillik szabad idejében nem élelmiszert termelt az éhező (elnyomott) családjának, hanem nekiáll sípot faragni. Szűrt hímezni. Tulipános ládát készíteni. El tudja képzelni valaki, hogy mennyi idő és energia előállítani egy tulipános ládát? Egy mai szabad (s természetesen politikailag korrekt, antirasszista stb.) átlagember egy élet alatt nem lenne kész egy tulipános ládával.
Előttem a kép, amint a T-Home ügyintézője a plázában bevégzi 8-kor a munkát, majd miután hazaér, nekiáll pirosra pingálni a motívumot a láda oldalán. Hogyne. Odavet pár felszínes szót az élettársának, bedob valami műételt a tévé agysorvasztó vacka mellett, s bedől az ágyba. A gyereke panaszkodását már nincs is ideje meghallgatni. Ezeken töprengetem, hosszan, ráérősen, majd kiléptem az utcára. Kissé szégyenkeztem.
(Demokrata)
– Ebben a hóban is? – szörnyülködött a hölgy. – És egész nap? – Igen – bólintott az ifjú, s megvonta a vállát: ez van.
Míg a sorszám szerinti ablakhoz léptem eltöprengtem. Száz évvel ezelőtt a nőknek nem kellett munkahelyen dolgozniuk (sőt a férj szégyene volt, ha mégis rákényszerült a feleség). De nem csak a nők dolgoztak kevesebbet. A férfiak is heti 5-8 órával kevesebbet dolgoztak, mint ma. Minél régebbre megyünk, annál több valódi szabadságot találunk. A legnagyobb szabadság tudniillik a fölös idő.
Néztem az ifjút, s a kabátjára varrt előregyártott anarchia felvarróról eszembe jutott a népművészet. Az „éhező, elnyomott, kizsákmányolt” jobbágy tudniillik szabad idejében nem élelmiszert termelt az éhező (elnyomott) családjának, hanem nekiáll sípot faragni. Szűrt hímezni. Tulipános ládát készíteni. El tudja képzelni valaki, hogy mennyi idő és energia előállítani egy tulipános ládát? Egy mai szabad (s természetesen politikailag korrekt, antirasszista stb.) átlagember egy élet alatt nem lenne kész egy tulipános ládával.
Előttem a kép, amint a T-Home ügyintézője a plázában bevégzi 8-kor a munkát, majd miután hazaér, nekiáll pirosra pingálni a motívumot a láda oldalán. Hogyne. Odavet pár felszínes szót az élettársának, bedob valami műételt a tévé agysorvasztó vacka mellett, s bedől az ágyba. A gyereke panaszkodását már nincs is ideje meghallgatni. Ezeken töprengetem, hosszan, ráérősen, majd kiléptem az utcára. Kissé szégyenkeztem.
(Demokrata)
